Megoldhatatlan?

   Az állami pénztárca ma már túl lapos ahhoz, hogy kizárólag abból fizessük a drága orvosképzést, amely ma még versenyképes Európában. Az orvosbérekről viszont ugyanez nem mondható el. Girasek Edmond, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának egészségpolitikai kutatója arról számol be, hogy az elsőéves orvosegyetemisták harmada azért felvételizik, hogy tudását később külföldön kamatoztassa.

    Az Egészségügyi Minisztérium a hiányszakmák felé terelné a szakorvosjelölteket. Honnan tudható, melyek ezek?
 – Átfogó adatbázis hiányában sehonnan. A Központi Statisztikai Hivatal adataiból tudjuk a betöltetlen szakorvosi álláshelyek számát – a szaktárca hiányszakmalistája valószínűleg ezen, illetve a munkáltatóktól származó direkt információkon alapul, de ezek nem feltétlenül fedik a tényleges szükségleteket, melyek ráadásul állandóan változnak. Fontos előrelépésnek tartom, hogy a minisztérium vezetői a szakorvosképzés rendszerének átalakításáról szóló új koncepciójukban 50 százalékkal magasabb kezdő fizetést ajánlanak azoknak a rezidenseknek, akik a hiányszakmák valamelyikét választják. Csakhogy még hiányzik a rendszerszerű szemlélet.

   Vagyis mindez legfeljebb a tűzoltáshoz elegendő?
– A jelenlegi hiányszakmákat választók körében sokkal nagyobb migrációs hajlandóságot mértünk, mint más orvosszakmákban. Azt semmi sem garantálja, hogy ha több ilyen orvost képezünk, akkor ők Magyarországon is dolgoznak majd. Ráadásul a külföldön munkát vállaló orvosok engedélyét intéző Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal (EEKH) adataiból világosan látszik, hogy éppen a hiányszakmák képviselői kértek nagyobb számban igazolást. Tavaly 320-an igényeltek ilyen okmányt – jellemzően szakvizsga előtt álló fiatal orvosok. Őket követik az aneszteziológusok, akik közül 33-an kértek egyenértékűséget igazoló dokumentumokat, 25 háziorvos és 25 radiológus, valamint 24 sebész is valószínűleg elhagyta az országot.

   A nyugat-európai kórházak is szakemberhiánnyal küzdenek, így nem csoda, ha elszívják a jól képzett orvosokat.
– A munkaidő-direktívák betartásának szándéka mellett a leginkább az gyorsítja ezt a folyamatot, hogy az elöregedő populációnak mind több egészségügyi szakemberre lesz szüksége: nemcsak orvosokra, hanem ápolókra is. Az egyre fejlettebb orvostechnológia, a pontosabb diagnosztikai készülékek igénylik a hozzáértő munkaerőt.

   A Magyar Rezidens Szövetség az Egészségügyi Menedzserképző Központtal közösen 2003 óta végez migrációs felméréseket. Mit tapasztaltak?
– A felmérés kezdete óta hasonló arányban a rezidensek 65-70 százaléka tervez külföldi munkavállalást. Tavaly két orvosegyetemen (Budapest és Szeged) megkérdezett 485 szakorvosjelölt közül az általános orvosok 65 százaléka, a fogorvosrezidensek 57 százaléka mondta azt, hogy más országban gyógyítana. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akár kétharmaduk valóra is váltja szándékát. Az adat mindenesetre jelzésértékű, hiszen a TÁRKI felmérése szerint a teljes magyar népesség migrációs potenciálja 2003-ban mindössze 12 százalékot ért el.

    Ezek szerint az orvosokra nem igaz az az általánosnak mondott tézis, hogy a magyarok röghöz kötöttek?
 – Ahhoz, hogy erre felelős választ lehessen adni, fel kellett mérnünk, mennyire komoly a külföldi munkavállalás szándéka. A fogorvosok körében a tényleges mozgolódás mérhetetlenül alacsony. Az általános orvoskaron végzettek körében viszont a külföldi munkavállalást tervezők 1,5 százalékának már van írásbeli megállapodása egy külföldi intézménnyel, és 6,3 százalékuk rendszeresen kapcsolatot tart több szolgáltatóval is. 27,2 százalékuknak ugyan még nincs szerződés a zsebében, de aktívan keresi ennek lehetőségét, 65 százaléknak pedig távlati tervei között szerepel, hogy elhagyja az országot. Több éve végzett felmérésünk szerint általában tíz százalékra becsülhető azok aránya, akik tényleges lépéseket tettek azért, hogy külföldön vállalhassanak munkát.

   És melyik országba álmodják magukat a legtöbben?
– A szándékadatok alapján a külföldi munkavállalásra készülők több mint fele az Egyesült Királyságba; az angol orvosi kamara szerint eddig 1400 orvosunk kért engedélyt brit munkavállaláshoz. A Magyarországot elhagyni szándékozók ötöde célországként Németországot és Ausztriát jelölte meg. Nyugati szomszédunkkal kapcsolatban valószínűsíthető, hogy a magyar orvosok egy része nem véglegesen lépi át a határt, hanem csak ügyelni jár ki. A skandináv országok a mobilis rezidensek 12 százaléka számára vonzóak, és 244 magyar orvos regisztrált Svédországban. 32 ezer magyar orvos közül 2004. május 1. óta összesen 2461-en kértek külföldi munkavállaláshoz szükséges dokumentumokat. Ez egyébként megfelel a közép-európai országokban tapasztalt orvoselvándorlási arányoknak.

   Mit tudunk azokról az orvosokról, akik tartósan más országban vállalnak munkát?
– Jellemzően fiatalok, legnagyobb számban 30 és 39 év közöttiek. A munkaközvetítők, köztük multinacionális cégek egyre kifinomultabb fejvadászmódszerekkel keresik a fiatal szakorvosokat, rezidenseket. Minél többen dolgoznak külföldi kórházakban, annál inkább érvényesül a migrációt felgyorsító hálózati hatás: a külföldi munkavállalást tervező rezidensek 63 százaléka orvos ismerősökön, volt évfolyamtársakon keresztül vagy kollégái révén szerez információt, értesül egy-egy álláslehetőségről. Az országot korábban már elhagyók segítenek átlendülni a letelepedés kezdeti nehézségein is.

    Milyen ajánlatokkal csábítgatják a magyar orvosokat?
 – A hat-tízszeres orvosbéreken kívül Svédországban a nyelvtanfolyamot is kifizetik az orvosoknak, és gondoskodnak családjuk letelepedéséről is. Egy ilyen ajánlat még azokat a szakembereket is megingathatja, akik korábban tudatosan úgy döntöttek: Magyarországon akarnak gyógyítani.

   Mikor születik meg a külföldi praktizálás gondolata?
– A négy orvosegyetemen, 654 elsőéves orvostanhallgató körében végzett tavalyi felmérésünk megkérdezettjeinek 70 százaléka vallotta, hogy külföldön tervez munkavállalást; 28,5 százalékuk ezzel a kifejezett szándékkal kezdi el tanulmányait. Az összes orvostanhallgató közel ötöde csakis azért szerezne diplomát, hogy külföldön gyógyíthasson. Legfőbb motivációikat is feltérképeztük, ezek fontossági sorrendben: jobb munkakörülmények és szakmai lehetőségek, magasabb életminőség, fizetés, valamint a magyar egészségügy rossz kilátásai. A külföldi munkavállalás az orvostanhallgatók mindennapos folyosói beszédtémája, negyedük akár már a diploma kézhezvételének napján repülőre ülne.

   Mondjuk ki: milliókért képzünk közpénzből orvosokat, akiknek még meg sem szárad a tinta a diplomájukon, már külföldi kórházban dolgoznak. Ez nem vet fel súlyos etikai dilemmákat a fogadó országok részéről?
– Dehogynem, például Angliában – ahol a harmadik világ országaiból érkező orvosok nagy számban dolgoznak – több szervezet szerint kárpótolni kellene ezeket a szegény afrikai országokat, például támogatni az ottani orvosképzést. Az etikus toborzás gyakorlata egyre inkább a középpontba kerül számos fogadó országban.

    Az Európai Unión belül viszont ez fel sem merülhet.
 – Véleményünk szerint az orvosmigráció esetében két uniós alapelv ütközik: a szabad munkaerő- áramlás és az a deklarált gondolat, hogy minden állampolgárnak azonos színvonalú egészségügyi ellátás jár. Az orvoshiányos területeken a betegek a nehézkes hozzáférés miatt egyértelműen hátrányos helyzetbe kerülnek, ez természetesen országon belül is igaz. Miközben a KSH legfrissebb adatai szerint Budapesten 10 ezer lakosra 69,4 orvos jut, Fejér megyében 17,7, Komárom-Esztergom megyében 22,7, Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében 19, Borsod- Abaúj-Zemplén, valamint Békés megyében 22,1, Nógrád megyében pedig 20,6. A különbség a hozzáférésben tehát háromszoros.

   Az elvándorló orvosokat egy minisztériumi munkaanyag szerint erdélyi magyarokkal pótolnák. Reális ez az elképzelés?
– Az EEKH tavaly 106 külföldön szerzett diplomáról ismerte el, hogy megfelel a magyar követelményeknek, ezzel szemben áll az 590 magyar orvosnak kiadott engedély a külföldi munkavállaláshoz. Az előbbiek többsége feltehetőleg magyar származású és anyanyelvű erdélyi, vajdasági, felvidéki orvos, viszont nem biztos, hogy ők hosszú távon is a magyar munkaerőpiacon akarják hasznosítani tudásukat.

   A kormányzat január végén befejezett mobilitásprogramja nem bizonyult sikeresnek, a kórházak többsége jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy szakorvosi álláshelyeket töltsön fel.
– A mobilitásprogram jó kezdeményezés volt, de kevés. Hogy ne Nyugat-Európával példálózzak: Litvániában és Lettországban is rendkívül átgondolt átfogó egészségügyi humánerőforrás-stratégiát dolgoztak ki. A morbiditási és mortalitási adatokat 15-20 évre előre megbecsülték, és pontosan kiszámolták, mekkora és milyen összetételű szakembergárdára lesz szükség, és ennek megfelelően alakították a képzési keretszámokat. Feltérképezték, melyek lesznek az orvoshiányos területek, majd olyan pénzügyi ösztönzőket és lakáshoz jutási feltételeket biztosítottak, amelyek hosszú távú megoldást hozhatnak.

   Tudomása szerint tervez ehhez hasonló, átfogó stratégiát a magyar szaktárca?
– Nem látom jeleit, holott az egészségügyi humánerőforrás nehezen, drágán és nagy időbeli átfutással pótolható.

   Ma 2200 orvos hiányzik a rendszerből. Mi lesz tíz év múlva?
– Az aktívan gyógyító orvosok az orvoskamara 2005-ös adatai szerint 45 és 50 év közöttiek. Amint ez a korosztály nyugdíjba vonul, rendkívül súlyos problémává válik az orvoshiány, amelyet nehezítenek az elvándorlási trendek, s amit már nehéz lesz kezelni.