BÁNKY BEA cikkei

A kórházak teljesítményének és a betegellátás színvonalának mérése nálunk még kezdetleges; a felügyelet által az elmúlt héten nyilvánosságra hozott mintegy negyvenezer adattal azonban a hatóság reményei szerint előrébb léptünk. Az indikátorrendszert régóta alkalmazó országokban viszont már az a kérdés foglalkoztatja a szakértőket: mennyire alkalmasak a mutatók a kórházak összehasonlítására, és a verseny hatására milyen mértékben csorbul a betegellátás biztonsága.

Aki kíváncsi, viszonylag sokféle információt megtudhat, ha türelmesen végigböngészi az Egészségbiztosítási Felügyelet által közzétett adatsort, amelyet „Indikátorprogram 2008” címszó alatt talál meg a hatóság honlapján (www.ebf.hu). A 155 közfinanszírozott kórház közül 122 adatai alapján összesen 314 kórházi mutatót képeztek a felügyelet munkatársai, többek között a betegjogok érvényesüléséről, a páciensek és a kórházi dolgozók elégedettségéről, az orvosi műhibaperek számáról. Ezek mellett három szakterületről, az onkológiai, a szülészeti és a csecsemőellátásról is a jelenleginél pontosabb képet kaphatnak az érdeklődők. Dr. Kovácsy Zsombor, az Egészségbiztosítási Felügyelet elnöke azt mondja: az onkológiai ellátás monitorozására elsősorban a nagy esetszám és a nemzetközi összehasonlításban kiugróan rossz statisztikai mutatók, a szülészeti szolgáltatások és a csecsemőellátás minőségének nyomon követhetőségére pedig az érzelmeket gyakran felkorbácsoló hiányosságok miatt volt szükség. A felügyelet elnöke szerint azonban a kórházak nevesítésével közzétett adatokból nemcsak a betegek, hanem az intézmények vezetői is profitálhatnak. Megmérethetik magukat a piacon, és az adatok elemzéséből kiderülhet számukra az is, mely területtel lehetnek elégedettek, hol kell változtatniuk, fejleszteniük ahhoz, hogy helyt álljanak a szolgáltatók versenyében.
  Kiss Norbert, a felügyelet Módszertani és Informatikai főosztályának vezetője állítja, a közvélekedéssel ellentétben nem a kórházak „leleplezése” a cél. A mutatók a szektor „diagnózisának” elkészítéséhez nyújthatnak támpontot, hiszen csak körültekintő, alapos állapotfelmérés után lehet hozzálátni az ellátórendszer „gyógyításához”. Egy olyan komplex rendszerben, amilyen az egészségügy, a fejlesztéseket lehetetlen „tervutasításos” módszerrel, „kézi vezérléssel” végrehajtani, ehelyett inkább a helyi menedzsment önállóságát tiszteletben tartva érdemes javaslatokat tenni.
  Bár az adatok részletes elemzése még heteket-hónapokat vehet igénybe, az már most látszik, hogy az intézmények által nyújtott gyógyító eljárások elérhetőségében, a betegelégedettséget alaposan befolyásoló szolgáltatások számában nagyok a különbségek. Az egyes onkológiai osztályokon például rendkívül változó, hogy rosszindulatú daganat esetében átlagosan hány nap telik el a műtét, a biopszia és a végleges szövettani eredmény között. Hasonló betegszám esetében ez lehet 5 nap (Baranya Megyei Kórház), de eltelhet 23 nap is (Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kórháza). A műtéttől a sugár- vagy kemoterápiáig is különböző várakozási időre számíthat a beteg: a Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinikáján 40 nap, az Országos Onkológiai Intézetben 41–53, a progresszivitás szempontjából alacsonyabb szinten álló miskolci megyei kórházban viszont csak két hetet várnak az operáció után. A válaszadó kórházak 53 százalékában a betegeknek egyáltalán nem kell várakozniuk elektív műtétekre. Az viszont negatívum, hogy az intézmények negyedénél a páciensek csak munkaidőben kereshetik fel a szakrendelést; csupán a fekvőbeteg-intézmények 8 százalékában klimatizáltak a kórtermek, és a kórházaknak csak kevesebb mint a felét akadálymentesítették tulajdonosaik.

Útmutató a kórházhálózatban

A március utolsó napján nyilvánosságra hozott, mintegy negyvenezer tételt rögzítő adathalmaz nem minősül szakmai indikátornak – állítja dr. Belicza Éva, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának szaktanácsadója –, ezért nem alkalmas arra sem, hogy a betegek megalapozott információkhoz jussanak a kórházak által kínált szolgáltatások minőségéről, és helytálló következtetéseket vonjanak le az orvosok szakmai munkájáról. Még szabad kórházválasztás esetén sem életszerű, hogy a betegek mutatókat böngészve válogassanak az intézmények között. Nálunk – a betegutak szabályozottsága miatt is – a páciensek eligazodását inkább betegelégedettségi felmérések segíthetnék – véli. Szerinte önmagában már az is kérdéses, hogy a kórházak teljesítményének minőségi indikátorokra épülő mérése egyáltalán alkalmas-e az intézmények megkülönböztetésére, a szakmai tevékenység objektív megítélésére. A minőségi indikátor ugyanis nagyon érzékeny mutató, és a mérőszám értéke csak akkor alkalmas a probléma jelzésére, ha a mért folyamatot elejétől a végéig a kórház kontrollálja, vagyis ha ki tudja szűrni az egészségügy más szereplőinek felelősségét egy nemkívánatos esemény – például műtéti szövődmény – előfordulásakor. Ebből adódóan a páciens egészségtudatos magatartása, orvoshoz fordulásának gyakorisága is meghatározó a kezelés végkimenetelét illetően. Mi több, a házi- vagy szakorvos diagnózisának gyorsaságától, pontosságától, és az egyes kezelések között eltelt időtől sem lehet eltekinteni. Vagyis indikátort képezni nehéz, főképp akkor, ha az ellátási folyamatokra vonatkozó felelősség több szolgáltató között oszlik meg – állítja Belicza Éva.
  A szakértő állításait nem vitatja a felügyelet elnöke sem, de szerinte a kötött betegutak ellenére is joga van a betegnek ahhoz, hogy reális képet kapjon a lakóhelyéhez közeli kórházban folyó gyógyító munka színvonaláról. A szakmai ellenérveket érti, de ettől függetlenül úgy gondolja: fontos, hogy az adatokat minél szélesebb körben publikálják. A közpénzből végzett ellátás minőségét mérő adatok közérdekűek, ezért természetes, hogy nyilvánosságra kerülnek. Kovácsy Zsombor szerint csak ez után lehet szakmai vitát folytatni arról, mely mutatókból lehet és érdemes következtetéseket levonni.

Frusztráló rangsorok

A nyilvános közlések hatására igazoltan romlik az ellátás átfogó minősége – állítja Belicza Éva –, a rangsorok ugyanis frusztrál(hat)- ják az egészségügyi dolgozókat. Amerikában, ahol „bajnoki tabellákat” tesznek közzé a kórházakról, a szakmai szempontból szükségesnél korábban bocsátják el a betegeket, hogy egy esetleges későbbi komplikáció vagy a halál már ne az adott intézmény mutatóit rontsa. (A külföldi gyakorlatról lásd Mindenki másképp csinálja című keretes írásunkat.) A minőségi indikátoroknak való megfelelési kényszer megváltoztathatja a kórházak kódolási szokásait is. A területet kutató szakemberek megfigyelték, hogy a rangsorok nyilvánosságra hozatalát követően az orvosok több szövődményt dokumentáltak azért, hogy intézményük a kockázatkiegyenlítést követően jobb pozícióba kerüljön. Az egészségbiztosítási rendszerrel kapcsolatban sokszor

  A kórházi kapacitások csökkentését sikerként, de legalábbis szükséges lépésként könyvelik el az egészségpolitikusok, ám az intézmények felszámolása, a több milliárdra rúgó adósságok kiegyenlítése és az osztályok összevonása rendkívüli alkalmazkodóképességet követelt mind az egyészségügyi dolgozóktól, mind a betegektől. Írásunkból kiderül, milyen eredménnyel zárult a kórházhálózat karcsúsítása az első körben, amely, úgy tetszik, nem az utolsó. Az intézmények nem kerülhetik el a további racionalizálást, akár a biztosítók rendelik azt el, akár a politikai döntéshozók.
    „Ha nem én készítem el a tervet, a végeredmény még rosszabb lett volna” – mondta lapunknak Havas Szófia. A közép-magyarországi regionális egészségügyi tanács szocialista elnöke azt is elárulta, „nem szerzi meg ellenfeleinek azt az örömet,” hogy kiszáll a politikából. Az egészségbiztosítási törvény átírása körüli harcai nem apasztották rosszakarói számát, véleménye szerint az 1956-tal kapcsolatos kijelentése körüli vita is arról szólt, „hátha kiebrudalják a frakcióból”.

  Interjú a 3.,
  cikkünk a 4–5. oldalon

Miközben a vezető egészségpolitikusok sikerként könyvelik el a törvény által elrendelt kapacitáscsökkentés eredményeit, körképünkben annak jártunk utána, hogy a fővárosban működő kórházak vezetői és a betegek milyen nehézségekkel szembesültek az intézmény-összevonások, bezárások kapcsán.

  „Lassan lejár a türelmi idő” – figyelmeztette az egészségügyi miniszter január végén az ideiglenes működési engedéllyel rendelkező gyógyító részlegek vezetőit. Mintegy 250 kórházi osztály szűnhet meg a közeljövőben, ha a következő hetekben várható ellenőrzések idejére nem garantálják a minimumfeltételeket. Az érintett intézmények vezetői szerint a szabályok túlzottan szigorúak, a hiányosságok pedig nem olyan jellegűek, hogy veszélyeztetnék a gyógyítást, vagy egyáltalán feltűnnének a betegeknek. Az országos tiszti orvosi szolgálat listája szerint a helyzet az intenzív osztályokon és az ország keleti régióiban a legrosszabb. A berettyóújfalui kórházban például 16 olyan osztály is működik, amely csak ideiglenes engedéllyel rendelkezik. Az egri és a nyíregyházi kórház, illetve a Debreceni Egyetem még ennél is több osztály elvesztésével számolhat.

   Friss élmény
   Pedig az orvosok, kórházvezetők még ki sem heverték a tavaly áprilisi kapacitáskarcsúsítás okozta sokkot, ami pedig a megszűnő minisztériumi intézetek dolgozóit illeti, teljesen friss az „élmény”, hiszen az utolsó betegek csak néhány hete hagyták el az intézményeket. Már akik egyáltalán tudomásul vették, hogy a jól ismert, biztonságot jelentő épület nem kórház többé, csupán egy üres épület, amelynek falai közt nem sürgölődnek fehérköpenyesek, szobáiban pedig betegtársak helyett már csak felleltározott, vonalkóddal ellátott, bedobozolt eszközöket látnának. A kórházreform szimbólumává vált Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) ápoltjai közül a hírek szerint többen visszajárnak az épülethez „nosztalgiázni”. Azt, hogy a szomszédos utcában lakók az OPNI egykori betegeit látták a környéken kallódni, megerősíteni ugyan nem tudta dr. Németh Attila, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke, de felhívta a figyelmet arra, hogy mintegy ezer pszichiátriai – köztük 500-600 skizofrén – beteg maradhatott kezelés nélkül az országban, ugyanis a pszichiátriai szerek forgalma 2007-ben több mint a tizedével visszaesett. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) szerint azonban senki sem maradt ellátás nélkül, bár azt elismerik, hogy tavaly kevesebb, a pszichiátriai kórképek gyógyítására, tünetei kezelésére szolgáló gyógyszert adtak ki a patikusok, és kevesebb skizofrén, illetve mániás depressziós beteg jelenik meg a rendelőkben. Molnár Márk, az OEP gyógyszerügyi főosztályának vezetője szerint minden adatuk azt mutatja: a támogatási kulcsok csökkentése előtt, még 2006-ban több beteg előre bevásárolt a gyógyszerekből, és ezért nem váltott ki receptet azóta.
    A lipótmezei pszichiátriai intézet bezárása egészen más reakciót váltott ki az egykor ott gyógyító professzorból, mint a megszokott épülethez visszajáró betegekből: „Még a környékét is tudatosan elkerülöm, amióta eljöttem onnan” – mondta lapunknak dr. Rihmer Zoltán. A pszichiáter professzor 35 évig dolgozott az intézetben, felzaklatná az üres épület látványa. Most a Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikáján folytatja munkáját. A klinika tavaly októberben három osztály feladatait vette át az OPNI-tól. Rihmer Zoltán úgy látja, a pszichiátriai osztályokon növekedett a zsúfoltság, és úgy véli, valóban akadnak olyan betegek, akik elkallódtak az átalakítás miatt, de ezt bizonyítani csak néhány év múlva lehet majd a népegészségügyi és az öngyilkossági adatsorokból. „Az öngyilkosságok száma húsz év alatt közel felére csökkent, és ez elsősorban a depressziók hatékonyabb kezelésének eredménye – hangsúlyozta a professzor. – Az öngyilkosságban meghaltak 90 százaléka pszichiátriai beteg, többnyire depressziós.”
    Az OPNI mellett a Svábhegyi Országos Gyermekallergológiai, Pulmonológiai és Fejlődésneurológiai Intézet és az Országos Gyógyintézeti Központ (OGYK) bezárása is nagy feladatot jelentett a felszámolást végző Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézetnek (EKI). Kárpáti Zsuzsanna, az EKI főigazgatója szerint a gyakorlati felszámolás legnehezebb része, az orvosi eszközök, gépek, illetve a betegdokumentáció átadás-átvétele „embert próbáló feladat” volt. „Különösen az előbbi nem volt konfliktusmentes” – mondta Kárpáti Zsuzsanna –, a másik munkahelyre költöző orvosok ugyanis nehezen váltak meg a megszokott berendezésektől. Miközben az eszközeltulajdonítások egyedi esetek, a zűrös tulajdonviszonyok szinte általánosnak tekinthetők: „Az egyik megszűnő intézményben egyáltalán nem volt saját tulajdonban nagy értékű eszköz, előfordult, hogy egy bizonyos típusú betegség diagnosztizálására specializálódott magáncég saját maga számára nagyon előnyös bérleti konstrukcióval biztosította bevételét” – mondta.
   Vagyis a diagnosztikai feladatot „kiprivatizálva”, az eszközt hosszú távra bérbe adták a kórháznak és szerződésben rögzítettek egy magas vizsgálati rátát. Az intézmény így mesterségesen generálta a betegforgalmat, hiszen az indokolthoz képest háromszoros vizsgálatszámot szerződésben garantálta a magáncégnek. A nehezen átlátható tulajdonviszonyok kibogozása, a jogos követelések rendezése a mai napig folyamatban van.
   A jogi értelemben is tiszta, tehát az intézmények tulajdonában lévő, feleslegessé vált eszközöket – a kötszervágó ollótól kezdve a lélegeztetőgépekig – internetes börzén értékesítik majd, miután az Egészségügyi Minisztérium jóváhagyta a kikiáltási árakat. A szaktárca közlése szerint februárban vagy márciusban nyit a virtuális piac, ahol háziorvosok, kórházak, klinikák és akár határon túli intézmények is vásárolhatnak. A műszerek, eszközök internetes értékesítéséből befolyó pénz egy részét a megszűnő intézetek által hátrahagyott adósságállomány kiegyenlítésére fordítják, ezenkívül a készletgazdálkodási intézet egy olyan pénzalapot is létrehoz, amelyből a műhibaperekben megítélt járadékokat fogják utalni a károsultaknak életük végéig. Az EKI a mintegy tízezer darab, licitálásra váró eszköz értékét 500 millió forintra becsüli.
   Ez azonban aprópénz ahhoz képest, mint amennyi adósságot felhalmozott a Péterfy kórházzal egyesülő Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet (OBSI) és az Országos Gyógyintézeti Központ (OGYK) együttvéve. Előbbi 670 millió forintos beszállítói tartozásának kiegyenlítéséről – három magyarországi gyógyszerbeszállító kivételével – már megállapodott az EKI a cégekkel. Az OGYK viszont mintegy 2,7 milliárd forintos adósságállománnyal zárta kapuit, ebből 1 milliárd 443 milliót még tavaly decemberben kifizetett az államkincstár – első körben azoknak, akiknek a Szabolcs utcai kórház régóta és jelentős összeggel tartozott. A kintlévőségek között akadt 600 milliós közműtartozás is. A fennmaradó 1,2 milliárd forint kifizetése is folyamatban van. A sors iróniája, hogy a kórház kifizetetlen számlái között beruházási követeléseket is talált a felszámolási biztos.

   A mérleg nyelve
 „A költözés sokkal kevesebb problémát okozott, mint amire számítottunk” – állítja a tavaly nyáron az egykori Szent László Kórházat is magába olvasztó Szent István Kórház főigazgatófőorvosa. Dr. Radnai Zoltán elmondta: a tavalyi kapacitáskarcsúsításról szóló döntéskor a László és az István Kórház összesen 400 aktív ágyat vesztett, ekkor integrálták az egykori László Kórház telephelyén működő sebészetet az István Kórházban működő osztályba. Ezenkívül csak a kiszolgáló részlegeket vonták össze, ami a főigazgató szerint a telephelyek közelsége miatt valóban indokolt volt.
   „Ehhez hasonló strukturális reform azonban nem lehet sikeres akkor, ha a kórházi épületek kilométerekre esnek egymástól” – utalt a január 1-jétől összevontan működő Szent János, a Szent Margit és a Budai Gyermekkórház sorsára. Radnai Zoltán tapasztalatairól beszámolva úgy nyilatkozott lapunknak: a legnagyobb feladatot a változások kommunikálása jelentette. A kórházvezető ugyanakkor hangsúlyozta: még korai vizsgálni az összevont kórházak tapasztalatait, hiszen több strukturális reform egy időben zajlott, így esetükben is nehéz megállapítani, hogy a kapacitáskarcsúsítás és a racionalizálás vagy bővülő feladataik eredménye, hogy a gazdasági osztály javuló pénzügyi helyzetről számolhat be. Összességében 2-300 millió forintos megtakarítást könyvelhet el az intézmény.
   A gazdasági előnyök mellett Radnai Zoltán az átalakítás szakmai előnyeit is kezdi érezni, bár szerinte még hónapok telhetnek el, mire az orvoscsapatok „összeszoknak”. A közös munka eredménye ugyanakkor kétségbevonhatatlanul jobb a betegeknek: például a tüdőbelosztályon kezelt lázas pácienst megvizsgálják a régi László Kórház telephelyén működő infektológiaosztály orvosai is, akik tapasztaltabbak az ismeretlen eredetű lázak okának feltárásában, mint az általános belgyógyászok. Radnai a közép-magyarországi régió kórházai között is csapatmunkát szorgalmaz. Ugyanis a jelenlegi, teljesítményeket korlátozó finanszírozás sok esetben arra ösztönzi a szolgáltatót, hogy továbbküldje a beteget; az István Kórház is „fölszívott” ilyen betegeket a túlterhelt kórházaktól. A főigazgató szerint a jövőben szakmai mátrix alapján megtervezett betegutakkal lehetne a leghatékonyabban ellátni a fővárosiakat és az agglomerációban élőket. Így biztosítható, hogy a páciensek az optimális kórházakba kerüljenek, és a biztosítótól kapott pénz a beteget kövesse, ne a páciens kényszerüljön arra, hogy a megkötött ellátási útvonalat tapossa.

  Zökkenőmentes átalakulás?
  A négy kórház (Honvéd, MÁV, BM és OGYK) összevonásából létrejött Állami Egészségügyi Központ (ÁEK) tavaly nyár óta az előbbi kettő telephelyén működik. A szakmastruktúra kialakítása nem volt zökkenőmentes. Az ÁEK szülészet-nőgyógyászata a PIC osztállyal együtt a végleges, Podmaniczky utcai telephelyen csak december közepe óta fogadja a nőgyógyászati betegeket, a kismamákat és az intenzív ellátásra szoruló csecsemőket.
  Az egykori MÁV-kórházban az onkológiai részleg a tervekhez képest szintén jelentős késéssel, január elején kezdhette meg működését. A munkakörülmények a kórház orvosai szerint jelentősen javultak, bár a felújításon látszik, hogy kutyafuttában végezték el.
   A kellemetlen költözködési procedúrán kívül tovább rontotta az orvosok és nővérek hangulatát, hogy néhány hónapig az önként vállalt túlórák béreinek, pótlékainak kifizetése is elmaradt, azóta ezeket a tételeket már rendezte a kórház. „A Honvédban dolgozóknak magasabb bérezés jár, mint a BM-es, OGYK-s, MÁV-os orvosoknak, ami szintén elégedetlenséghez vezetett” – tette hozzá a lapunknak nyilatkozó orvos.
   A Magyar Nemzet nemrégiben arról számolt be, hogy az aneszteziológusok és az intenzíves nővérek számát mindkét telephelyen alultervezték, ezért hiába áll rendelkezésre 28-30 műtő, átlagosan öt-öt üzemel, így – bár megtörtént a belső átcsoportosítás és folyamatosan töltik fel az altatóorvosi és asszisztensi álláshelyeket – sok műtétet el kell halasztani. Ezek után „cinikusnak” minősítette a lapunknak nyilatkozó, neve elhallgatását kérő orvos, hogy a minisztérium levélben gratulált a zökkenőmentes átalakuláshoz.
  
   Budán a helyzet változatlan
   Még mindig a levegőben lóg a januártól jogi értelemben már összevontan működő budai kórházak szakmai integrációjának és irányításának kérdése. A Szent Margit és a Budai Gyermekkórház a Fővárosi Közgyűlés tavaly augusztusi döntése értelmében megszűnt, idén már a Szent János Kórház telephelyeként folytatják a gyógyító munkát. Horváth Csaba, az egészségügyi területet felügyelő szocialista főpolgármester-helyettes áprilisra ígérte a szakmai összeolvadást, a gyermekkórház átalakulása ugyanis ekkorra fejeződik be. A fúzióhoz szükséges pénzt tavaly év végén a főpolgármesteri kabinet végül feltételesen jóváhagyta, bár decemberben Steiner Pál, az MSZP frakcióvezetője a költségsorokban még „elképesztő tételeket” emlegetett. A főpolgármesteri kabinet ekkor az előterjesztőktől az összeolvadással kapcsolatos 700 millió forintos költségterv lefaragását kérte.
   Az egyesített intézmény irányítása is érzékeny kérdés a Közgyűlésben: a Margit Kórház főigazgatója időközben az Országos Idegsebészeti Intézet élére került, így a posztot jelenleg a Szent János Kórház főigazgatója, Kázmér Tibor tölti be. Hogy meddig, azt pillanatnyilag senki sem tudná megmondani, mivel nincs egyetértés a szocialista és a szabaddemokrata fővárosi egészségpolitikusok között abban sem, hogy egyáltalán szükséges-e pályázat kiírása a tisztségre. Horváth Csaba szocialista főpolgármester- helyettes és Steiner Pál MSZP-frakcióvezető korábbi nyilatkozataikban indokoltnak tartották a procedúra lefolytatását, miközben az SZDSZ és az ellenzék képviselői szükségtelennek.

  Már többször nekifutott, de ebben az esztendőben ismét meghátrál az egészségügyi tárca a rezidensképzés rendszerének átalakításától. A február első napjaiban az Országgyűlés egészségügyi bizottsága által tárgyalt rendelettervezet „puhább” a korábbi változatoknál. A szaktárca a rezidensek bérébe épített ösztönzőrendszer segítségével a hiányszakmák felé terelné a gyakornoki rendszerbe lépőket.

  Sokak véleménye szerint március 9-én nem kizárólag a vizit- és kórházi napidíjról, valamint a tandíjról nyilváníthat véleményt a magyar társadalom, hanem az elmúlt évek egészségügyi, sőt kormányzati politikájáról. A díjak eltörlése azonban komoly fejtörést okoz majd azoknak, akiknek így szűkösebb lesz a költségvetésük. Akár lesz tandíj, akár nem, a finanszírozás reformja elkerülhetetlen, és különösen a rendkívül drága orvosképzésben, amely kizárólag állami forrásokból egyre kevésbé finanszírozható. Így gondolja ezt az Egészségügyi Minisztérium a rezidensképzéssel kapcsolatban is: a legújabb, a tavalyinál kevésbé drasztikus jogszabálytervezet a képzőhelyekkel fizettetné meg az orvosgyakornokok bérköltségeinek egy részét, és a rezidensekre nem hárítana anyagi terheket. Hosszú távon elképzelhető, hogy a költségeket közösen kell viselnie az államnak, a kórházaknak és az orvosgyakornokoknak. A kérdés ma már egész Európában az: kinek milyen arányban?

  Újra nekifutnak
  Nem bírja már el az államkassza a rezidensek bérét és továbbképzésük költségeit – jelentette ki dr. Rapi Katalin, a minisztérium egészségügyi szakállamtitkára az Országgyűlés egészségügyi bizottsága előtt. Tavaly 7,7 milliárd forintot költött az állam a rezidensek képzésére. Az egészségügyi felsőfokú szakirányú képzési rendszer átalakításáról szóló tervezethez képest (ami egy évvel ezelőtt vált nyilvánossá, lapunkban is közzétettük) a jelenlegi elképzelés puhább, de bevezetése számos hátránnyal járhat. A nagy ellenállás miatt elhalasztott szakképzési reform csupán 3-6 hónapig nyújtott volna állami támogatást a gyakornoki évekhez, ezután a béreket a kórháznak, a képzés költségeit pedig a rezidensnek kellett volna kifizetnie. A lapunk birtokába került kormányrendelet-tervezet – amelyet a szaktárca eredetileg márciusi bevezetésre készített elő – 6-12 hónapig hagyná „állami köldökzsinóron” a rezidenseket. A kétéves törzsképzési idő felének- háromnegyedének költségeit áthárítaná a kórházakra. A minisztérium jelentős késésben lett volna, ha még az idén sort kerít az új rendszer bevezetésére, ugyanis a hatodéves orvostanhallgatók számára legkésőbb március 31-ig kell kiírni a gyakornoki helyeket. Lapzártánkkor a szaktárcától azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a jövő évre halasztják a rezidensképzés reformját.
   Papp Magor, a négy orvosegyetem hallgatóinak képviselője lapunknak elmondta: a szakorvosjelöltek két évig továbbképzéseken vesznek részt, mentőznek, különböző szakmákkal ismerkednek, így a kórházak a gyakorlatban csak kevés segítséget jelentenek. A gyakornokok, ha az intézmények fizetik meg képzésüket és bérüket, a kórház számára abban a pillanatban „humánerőforrás- befektetéssé” válnak, s ez a kórházat érdekeltté teszi abban, hogy évekre magához kösse a gyakornokait.

  Csapdahelyezet
  A jogszabálytervezet a költségek lefaragása mellett azt a célt is kitűzi, hogy anyagi ösztönzővel terelje a hiányszakmák (jelenleg a patológia, a pszichiátria, a radiológia vagy a röntgendiagnosztika) felé a szakorvosjelölteket. Ezért a 129,5 ezer forintos bruttó fizetést kiegészíti 65 ezer forinttal a teljes szakképzés időtartamára. A rezidensek képzésére és bérére elkülönített költségkeret lefaragása és az anyagi ösztönző beépítése olyan célok, amelyek egymás ellenében hatnak, hiszen az 50 százalékkal magasabb bér a jelenleginél drágábbá is teheti a rendszert. A rezidensek számára a premizálás akkor éri el célját, mondja Papp Magor, ha a csaknem 200 ezer forintos bruttó bér a rezidensidőszak letelte után sem lesz kevesebb. Bár a magasabb fizetés valóban vonzóvá teheti a hiányszakmákat, kórházon belül feszültséget generálhat, hiszen előfordulhat, hogy egy rezidens többet keres majd „főnökénél”.
  Jelenleg átlagosan 750 orvos, 150 fogorvos és 300 gyógyszerész vesz részt a szakorvosképzésben, a kétéves periódus alatt az államnak mintegy 2200 rezidens béréről és képzéséről kell gondoskodnia. Idén viszont még többről: félve attól, hogy később önköltségessé válik a rendszer, még azok is folytatták tanulmányaikat, akik ideiglenesen felfüggesztették azt, mert például gyesen voltak – mondta a négy orvosegyetem hallgatóinak képviselője. A „váratlan” létszámnövekedés következtében tavaly a rezidensi álláshelyek száma automatikusan csökkent, így a frissen végzettek közül kétszázzal kevesebben tudták megkezdeni tanulmányaikat a központi gyakornoki rendszerben.

   Az állam felelőssége
   Papp Magor elismerte, hogy a szaktárca – a korábbi gyakorlattól eltérően – ezúttal bevonta a hallgatói önkormányzatokat is az egyeztetésbe, és az orvostanhallgatók több javaslata beépült a jogszabálytervezetbe. Bizonyos félelmeket viszont nem oszlatott el a tervezet, például nincs garancia arra sem, hogy az állam valamennyi diplomás orvos számára garantál legalább egy szakképesítést térítésmentesen. Az orvostanhallgatók úgy látják, az állam mindaddig felelősséggel tartozik irántuk, amíg szakvizsgát nem tesznek. Ragaszkodnak ahhoz, hogy minden rezidensnek legyen fizetése, ami a jelenlegi helyzetben, amikor a kórházi struktúra karcsúsítása és a teljesítményvolumen- korlát miatt a kórházak spórolásra kényszerülnek, kétséges.
 
  Pártállástól függetlenül
  Az egészségpolitikai döntéshozók pártállástól függetlenül javítanának a helyzeten. Mikola István alelnök, a Fidesz szakpolitikusa az egészségügyi bizottság ülésén úgy fogalmazott: a rezidensek sétálgatnak a kórházi folyosókon, szakmai feladatokat alig kapnak, kiszolgáltatottak, éhbérért dolgoznak, és ahelyett, hogy gyakorlati tanulóéveik megerősítenék őket hivatásukban, inkább elbizonytalanítják őket. Rapi Katalin szerint ez nem a szabályozás, hanem a kórház hozzáállásának hibája. Vojnik Mária, az MSZP egészségpolitikusa igyekezett enyhíteni az utolsó éves hallgatók szorongását, kijelentette, hogy az államnak kötelessége felelősséget vállalni értük, amíg önálló munkavégzésre alkalmassá nem válnak. Havas Szófia (MSZP) az egészségügyi bizottság ülésén arra utalt, hogy miközben mintegy 2200 orvos hiányzik az ellátórendszerből, nem megengedhető, hogy a fiatal orvosok a külföldi munkavállalásban lássák a jövőjüket, holott egy magyar orvosegyetemista „legalább 6 millió forintjába kerül az államnak”. (A rezidensek helyzetéről lásd interjúnkat a 3. oldalon.) Tragikusnak nevezte a szakdolgozók helyzetét, azt pedig felháborítónak, hogy a kötelező, szintentartó elméleti tanfolyamok díja olyan elképesztően magas, hogy egy főorvosi fizetésből is nehezen finanszírozható.
  Az Országgyűlés Egészségügyi Bizottsága azt javasolta a kormánynak, hogy elképzelését legkorábban 2009 szeptemberében váltsa valóra, de kérdés, hogy a kabinet fél évvel a választások előtt magára akarná-e haragítani az orvosegyetemistákat.
  
  Szakmai szempontok
  A Pécsi Tudományegyetem Szak- és Továbbképző Igazgatóságának vezetője, prof. dr. Ertl Tibor szerint a képzési rendszer bevált, a szakvizsgázó központi gyakornokoknak magasabb szintű a tudásuk. A régió évente átlagosan 120 rezidenst képez, akik általában elégedettek lehetőségeikkel, csaknem mindenki arra a területre szakosodhatott, amelyet vonzónak tartott.
  A probléma itt is a pénz: „a rezidensek alapfizetését 20-30 százalékkal jelenleg is az intézmények egészítik ki” – mondja Ertl Tibor, ugyanis közalkalmazotti bérbesorolásuk magasabb, mint amit az állam térít. Kifogásolja, hogy a jogszabálytervezet szerint a minisztérium utólag fizetné ki a rezidensek bérét a kórházaknak, amelyek nem biztos, hogy ezt meg tudják előlegezni.
   „A kérdést nem lehet leszűkíteni a finanszírozásra” – figyelmeztet a szegedi orvosegyetem Szakés Továbbképző Központjának vezetője, prof. dr. Bodosi Mihály, aki egy évtizede maga is részt vett abban a szakértői csapatban, amely 1998-ban kidolgozta a rezidensi rendszert. Szerinte a jelenlegi rendszer legnagyobb előnye a rugalmasság: a sebésznek készülő orvostanhallgató egyetemi évei alatt tökéletes elméleti tudásra tehet szert, rezidens időszakát töltve azonban kiderülhet, hogy a gyakorlatban nem képes a szakma magas szintű művelésére, vagy rádöbben, hogy sokkal jobban érdekli a fül-orr-gégészet. Ebben az esetben válthat – mondja a professzor.
  A gyakorlati szakképzés sokszínűségét megvalósító magyar modellt az európai uniós tagországok többsége követendő példának tekintette, és beépítette saját szabályozásába. Az Egyetemi Szakképzési és Továbbképzési Tanács alelnöke aggódik az új tervezet miatt, mert ha a kórházi szerződés a jövőben „röghöz köti a rezidenst”, az szerinte a jelenlegi magas szintű szakmai tudás kárára válhat. A jogszabálytervezet ugyanis szorosabbá fűzné a szakorvosjelölt és a báziskórház kapcsolatát, a rezidens kezdettől fogva üres álláshelyre pályázhatna. „Amint a gyakornok az intézmény alkalmazottjává válik, a munkaadó megszabhatja, mikor vehet részt továbbképzéseken, és mennyi időt kell a kórházban dolgoznia” – teszi hozzá Bodosi Mihály. Szerinte a területi szakemberhiányra sem ad jó megoldást a jogszabálytervezet, mivel a vidéki kiskórházak nem tudnak megfelelni a gyakornoki képzés szigorú feltételeinek.

   Képzési hozzájárulás a felsőoktatásban

   A küszöbön álló népszavazás előtt a tandíjról a Magyar Rektori Konferencia ülése után az orvosegyetemek vezetői hasonlóan nyilatkoztak, mint a kórházigazgatók a vizit- és kórházi napidíjról: az intézmény költségvetésének alig egy százalékát tenné ki a fejlesztési részhozzájárulás összege.

  A felsőoktatás „co-paymentjéről” megoszlik a rektorok véleménye. A Magyar Rektori Konferencia elnöke, prof. dr. Molnár Károly szerint nincs létjogosultsága az ingyenes képzésnek, szükséges a tandíj bevezetése – mondta az MTI-nek a február 12-i ülés után. Szerinte a szemeszterenkénti 105 ezer forint nem sok, senkinek a pénzügyi helyzetét nem ingatja meg, és a diákoknak van lehetőségük arra, hogy kifizessék az egyetemmel kapcsolatos költségeket. Megvannak azok a garanciális elemek is, amelyek biztosítják, hogy a tehetséges, de szegény hallgatók ne szoruljanak ki a felsőoktatásból: a diákhitel mellett a jól tanuló hallgatók ösztöndíjból is fedezhetik tanulmányaik költségét.
   Prof. dr. Tulassay Tivadar, a Semmelweis Egyetem (SE) rektora ezzel szemben úgy látja, hogy Magyarország nincs felkészülve  a tandíjra, mostani formájában nem lenne szabad azt bevezetni. Érvelése szerint ha van olyan ösztöndíjrendszer, amely biztosítja, hogy az anyagi megterhelést nehezen bíró tehetséges fiatalok ne essenek ki a felsőoktatásból indokolt a tandíj bevezetése. Mindezek ellenére hangsúlyozta: az egész Európai Unióban elkerülhetetlennek látszik, hogy valamilyen formában részben önköltségessé tegyék a felsőoktatást, finanszírozására ugyanis az egyes államok nem tudnak elegendő forrást biztosítani. Különösen igaz ez a rendkívül drága orvosképzésre. Erre az álláspontra helyezkedik az európai rektorkonferencia is. Ez pedig nem felsőoktatási, hanem politikai és társadalmi kérdéssé teszi a tandíj ügyét.
   A Debreceni Egyetem – ahová összesen 30 ezer diák jár, 11 ezren fizetős képzés keretében – „mintegy 300 millió forint fejlesztési forráshoz juthat a tandíj bevezetésével” – mondta prof. dr. Fésüs László akadémikus, az egyetem rektora. Számításaik szerint az államilag támogatott hallgatók képzési hozzájárulásából összesen mintegy 450 millió forint bevétel folyna be a 2008–2009-es tanévben. Ez az egyetem költségvetésének 0,8 százaléka. A hasonló hallgatói létszámú Pécsi Tudományegyetem rektora, prof. dr. Gábriel Róbert is félmilliárd forint pluszbevétellel számol a bevezetés első évében.
    A képzési hozzájárulásból a Semmelweis Egyetem néhány száz milliós pluszforráshoz juthat. A normatívából és a külföldi hallgatók tandíjából hozzávetőleg 11,6 milliárd forint bevétele származik az 55 milliárd forintból gazdálkodó egyetemnek, vagyis a képzési hozzájárulás az intézmény költségvetésének alig egy százaléka. A SE-en 10 689 hallgató tanul, közülük 5724 államilag finanszírozott helyen, de a tavalyi évben összességében több külföldi hallgató kezdhette meg német és angol nyelven tanulmányait (420), mint ahányan a magyar nyelvű képzést (387). Dr. Stubnya Gusztáv, a SE stratégiai főigazgatója ezt az öt-hatszoros túljelentkezéssel indokolta, de elismerte, hogy a magyar hallgatók után kapott állami normatíva – fejenként évente 775 ezer forint – nem fedezi képzésük költségeit.
    A külföldi hallgatók aranyat érnek az orvosegyetemnek, hiszen – mint Stubnya Gusztáv fogalmazott – „a magyar normatívából szűken kijön ugyan az oktatók bére, de oktatási infrastruktúrára nem telne már ebből az összegből”. A német és angol nyelven tanuló orvostanhallgatóktól beszedett tandíjból – amely diákonként évente 11 ezer euró (azaz 2,9 millió forint) – pótolja az egyetem a magyar oktatás költségeit is, ebből finanszírozza például a laboreszközöket, műszereket.
    Bár az idei költségvetés összeállításakor be kellett kalkulálni a képzési hozzájárulást, a közelgő népszavazás eredményének ismerete előtt a SE – más egyetemekhez hasonlóan – vár, nem kezdi el kidolgozni tandíjpolitikáját, pontosabban azokat a szabályokat, amelyekben szabad mozgásteret enged a jogszabály.
   Ha a március 9-i referendum eredménye a vizitdíj és a kórházi napidíj mellett eltörli a tandíjat, és három évig nem lehet majd hasonló jogszabályokat bevezetni, akkor is elkerülhetetlennek látszik, hogy az egyetemek az állami normatívák elégtelensége miatt „más megoldásokhoz” folyamodjanak.

   Az állami pénztárca ma már túl lapos ahhoz, hogy kizárólag abból fizessük a drága orvosképzést, amely ma még versenyképes Európában. Az orvosbérekről viszont ugyanez nem mondható el. Girasek Edmond, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának egészségpolitikai kutatója arról számol be, hogy az elsőéves orvosegyetemisták harmada azért felvételizik, hogy tudását később külföldön kamatoztassa.

    Az Egészségügyi Minisztérium a hiányszakmák felé terelné a szakorvosjelölteket. Honnan tudható, melyek ezek?
 – Átfogó adatbázis hiányában sehonnan. A Központi Statisztikai Hivatal adataiból tudjuk a betöltetlen szakorvosi álláshelyek számát – a szaktárca hiányszakmalistája valószínűleg ezen, illetve a munkáltatóktól származó direkt információkon alapul, de ezek nem feltétlenül fedik a tényleges szükségleteket, melyek ráadásul állandóan változnak. Fontos előrelépésnek tartom, hogy a minisztérium vezetői a szakorvosképzés rendszerének átalakításáról szóló új koncepciójukban 50 százalékkal magasabb kezdő fizetést ajánlanak azoknak a rezidenseknek, akik a hiányszakmák valamelyikét választják. Csakhogy még hiányzik a rendszerszerű szemlélet.

   Vagyis mindez legfeljebb a tűzoltáshoz elegendő?
– A jelenlegi hiányszakmákat választók körében sokkal nagyobb migrációs hajlandóságot mértünk, mint más orvosszakmákban. Azt semmi sem garantálja, hogy ha több ilyen orvost képezünk, akkor ők Magyarországon is dolgoznak majd. Ráadásul a külföldön munkát vállaló orvosok engedélyét intéző Egészségügyi Engedélyezési és Közigazgatási Hivatal (EEKH) adataiból világosan látszik, hogy éppen a hiányszakmák képviselői kértek nagyobb számban igazolást. Tavaly 320-an igényeltek ilyen okmányt – jellemzően szakvizsga előtt álló fiatal orvosok. Őket követik az aneszteziológusok, akik közül 33-an kértek egyenértékűséget igazoló dokumentumokat, 25 háziorvos és 25 radiológus, valamint 24 sebész is valószínűleg elhagyta az országot.

   A nyugat-európai kórházak is szakemberhiánnyal küzdenek, így nem csoda, ha elszívják a jól képzett orvosokat.
– A munkaidő-direktívák betartásának szándéka mellett a leginkább az gyorsítja ezt a folyamatot, hogy az elöregedő populációnak mind több egészségügyi szakemberre lesz szüksége: nemcsak orvosokra, hanem ápolókra is. Az egyre fejlettebb orvostechnológia, a pontosabb diagnosztikai készülékek igénylik a hozzáértő munkaerőt.

   A Magyar Rezidens Szövetség az Egészségügyi Menedzserképző Központtal közösen 2003 óta végez migrációs felméréseket. Mit tapasztaltak?
– A felmérés kezdete óta hasonló arányban a rezidensek 65-70 százaléka tervez külföldi munkavállalást. Tavaly két orvosegyetemen (Budapest és Szeged) megkérdezett 485 szakorvosjelölt közül az általános orvosok 65 százaléka, a fogorvosrezidensek 57 százaléka mondta azt, hogy más országban gyógyítana. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akár kétharmaduk valóra is váltja szándékát. Az adat mindenesetre jelzésértékű, hiszen a TÁRKI felmérése szerint a teljes magyar népesség migrációs potenciálja 2003-ban mindössze 12 százalékot ért el.

    Ezek szerint az orvosokra nem igaz az az általánosnak mondott tézis, hogy a magyarok röghöz kötöttek?
 – Ahhoz, hogy erre felelős választ lehessen adni, fel kellett mérnünk, mennyire komoly a külföldi munkavállalás szándéka. A fogorvosok körében a tényleges mozgolódás mérhetetlenül alacsony. Az általános orvoskaron végzettek körében viszont a külföldi munkavállalást tervezők 1,5 százalékának már van írásbeli megállapodása egy külföldi intézménnyel, és 6,3 százalékuk rendszeresen kapcsolatot tart több szolgáltatóval is. 27,2 százalékuknak ugyan még nincs szerződés a zsebében, de aktívan keresi ennek lehetőségét, 65 százaléknak pedig távlati tervei között szerepel, hogy elhagyja az országot. Több éve végzett felmérésünk szerint általában tíz százalékra becsülhető azok aránya, akik tényleges lépéseket tettek azért, hogy külföldön vállalhassanak munkát.

   És melyik országba álmodják magukat a legtöbben?
– A szándékadatok alapján a külföldi munkavállalásra készülők több mint fele az Egyesült Királyságba; az angol orvosi kamara szerint eddig 1400 orvosunk kért engedélyt brit munkavállaláshoz. A Magyarországot elhagyni szándékozók ötöde célországként Németországot és Ausztriát jelölte meg. Nyugati szomszédunkkal kapcsolatban valószínűsíthető, hogy a magyar orvosok egy része nem véglegesen lépi át a határt, hanem csak ügyelni jár ki. A skandináv országok a mobilis rezidensek 12 százaléka számára vonzóak, és 244 magyar orvos regisztrált Svédországban. 32 ezer magyar orvos közül 2004. május 1. óta összesen 2461-en kértek külföldi munkavállaláshoz szükséges dokumentumokat. Ez egyébként megfelel a közép-európai országokban tapasztalt orvoselvándorlási arányoknak.

   Mit tudunk azokról az orvosokról, akik tartósan más országban vállalnak munkát?
– Jellemzően fiatalok, legnagyobb számban 30 és 39 év közöttiek. A munkaközvetítők, köztük multinacionális cégek egyre kifinomultabb fejvadászmódszerekkel keresik a fiatal szakorvosokat, rezidenseket. Minél többen dolgoznak külföldi kórházakban, annál inkább érvényesül a migrációt felgyorsító hálózati hatás: a külföldi munkavállalást tervező rezidensek 63 százaléka orvos ismerősökön, volt évfolyamtársakon keresztül vagy kollégái révén szerez információt, értesül egy-egy álláslehetőségről. Az országot korábban már elhagyók segítenek átlendülni a letelepedés kezdeti nehézségein is.

    Milyen ajánlatokkal csábítgatják a magyar orvosokat?
 – A hat-tízszeres orvosbéreken kívül Svédországban a nyelvtanfolyamot is kifizetik az orvosoknak, és gondoskodnak családjuk letelepedéséről is. Egy ilyen ajánlat még azokat a szakembereket is megingathatja, akik korábban tudatosan úgy döntöttek: Magyarországon akarnak gyógyítani.

   Mikor születik meg a külföldi praktizálás gondolata?
– A négy orvosegyetemen, 654 elsőéves orvostanhallgató körében végzett tavalyi felmérésünk megkérdezettjeinek 70 százaléka vallotta, hogy külföldön tervez munkavállalást; 28,5 százalékuk ezzel a kifejezett szándékkal kezdi el tanulmányait. Az összes orvostanhallgató közel ötöde csakis azért szerezne diplomát, hogy külföldön gyógyíthasson. Legfőbb motivációikat is feltérképeztük, ezek fontossági sorrendben: jobb munkakörülmények és szakmai lehetőségek, magasabb életminőség, fizetés, valamint a magyar egészségügy rossz kilátásai. A külföldi munkavállalás az orvostanhallgatók mindennapos folyosói beszédtémája, negyedük akár már a diploma kézhezvételének napján repülőre ülne.

   Mondjuk ki: milliókért képzünk közpénzből orvosokat, akiknek még meg sem szárad a tinta a diplomájukon, már külföldi kórházban dolgoznak. Ez nem vet fel súlyos etikai dilemmákat a fogadó országok részéről?
– Dehogynem, például Angliában – ahol a harmadik világ országaiból érkező orvosok nagy számban dolgoznak – több szervezet szerint kárpótolni kellene ezeket a szegény afrikai országokat, például támogatni az ottani orvosképzést. Az etikus toborzás gyakorlata egyre inkább a középpontba kerül számos fogadó országban.

    Az Európai Unión belül viszont ez fel sem merülhet.
 – Véleményünk szerint az orvosmigráció esetében két uniós alapelv ütközik: a szabad munkaerő- áramlás és az a deklarált gondolat, hogy minden állampolgárnak azonos színvonalú egészségügyi ellátás jár. Az orvoshiányos területeken a betegek a nehézkes hozzáférés miatt egyértelműen hátrányos helyzetbe kerülnek, ez természetesen országon belül is igaz. Miközben a KSH legfrissebb adatai szerint Budapesten 10 ezer lakosra 69,4 orvos jut, Fejér megyében 17,7, Komárom-Esztergom megyében 22,7, Szabolcs- Szatmár-Bereg megyében 19, Borsod- Abaúj-Zemplén, valamint Békés megyében 22,1, Nógrád megyében pedig 20,6. A különbség a hozzáférésben tehát háromszoros.

   Az elvándorló orvosokat egy minisztériumi munkaanyag szerint erdélyi magyarokkal pótolnák. Reális ez az elképzelés?
– Az EEKH tavaly 106 külföldön szerzett diplomáról ismerte el, hogy megfelel a magyar követelményeknek, ezzel szemben áll az 590 magyar orvosnak kiadott engedély a külföldi munkavállaláshoz. Az előbbiek többsége feltehetőleg magyar származású és anyanyelvű erdélyi, vajdasági, felvidéki orvos, viszont nem biztos, hogy ők hosszú távon is a magyar munkaerőpiacon akarják hasznosítani tudásukat.

   A kormányzat január végén befejezett mobilitásprogramja nem bizonyult sikeresnek, a kórházak többsége jelenleg nincs abban a helyzetben, hogy szakorvosi álláshelyeket töltsön fel.
– A mobilitásprogram jó kezdeményezés volt, de kevés. Hogy ne Nyugat-Európával példálózzak: Litvániában és Lettországban is rendkívül átgondolt átfogó egészségügyi humánerőforrás-stratégiát dolgoztak ki. A morbiditási és mortalitási adatokat 15-20 évre előre megbecsülték, és pontosan kiszámolták, mekkora és milyen összetételű szakembergárdára lesz szükség, és ennek megfelelően alakították a képzési keretszámokat. Feltérképezték, melyek lesznek az orvoshiányos területek, majd olyan pénzügyi ösztönzőket és lakáshoz jutási feltételeket biztosítottak, amelyek hosszú távú megoldást hozhatnak.

   Tudomása szerint tervez ehhez hasonló, átfogó stratégiát a magyar szaktárca?
– Nem látom jeleit, holott az egészségügyi humánerőforrás nehezen, drágán és nagy időbeli átfutással pótolható.

   Ma 2200 orvos hiányzik a rendszerből. Mi lesz tíz év múlva?
– Az aktívan gyógyító orvosok az orvoskamara 2005-ös adatai szerint 45 és 50 év közöttiek. Amint ez a korosztály nyugdíjba vonul, rendkívül súlyos problémává válik az orvoshiány, amelyet nehezítenek az elvándorlási trendek, s amit már nehéz lesz kezelni.