Megfelelő beállítás

  Az inzulinérzékenységet fokozó glitazonok hatékonysága túlszárnyalja más gyógyszerekét a 2-es típusú diabétesz bevezető terápiájában egy nemzetközi vizsgálat (ADOPT, A Diabetes Outcome Progression Trial) eredményei szerint. A vizsgálat 17 ország több ezer, újonnan diagnosztizált 2-es típusú diabéteszben szenvedő betegénél hasonlította össze a monoterápiában alkalmazott rosiglitazon, a metformin és a glibenclamid hatékonyságát (NEJM 2006;355:2427–43). A vizsgálat elsődleges végpontjaként a monoterápia sikertelenségét, vagyis az éhomi vércukorszint 7,8 mmol/l fölé emelkedését jelölték meg. Öt év után a rosiglitazon mindössze a betegek 15 százalékánál bizonyult elégtelennek, míg a metformin 21, a glyburid 34 százalékuknál nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A rosiglitazon emellett a másik két szerhez képest szignifikánsan jobban javította az inzulinérzékenységet, és csökkentette a béta-sejtek funkcióvesztésének mértékét. A vércukorszint hosszú távú alakulását jelző HbA1c rosiglitazonnal 60 hónapig, metforminnal 45 hónapig, glibenclamiddal pedig csak 33 hónapig maradt a 7 százalékos, megfelelően beállítottnak tekinthető érték alatt tartható.
   Az angiotenzinkonvertáló enzim (ACE) gátlók és angiotenzinreceptor- blokkolók (ARB) alkalmazását idősebb cukorbetegek esetében a nemzetközi szakmai ajánlások – kisebb és kevésbé gyorsan kialakuló hatékonyságtól és a mellékhatások nagyobb kockázatától tartva – nem támogatják egyértelműen. Hogy ez az aggály jogos-e, azt a mintegy 1500, 2-es típusú diabéteszben és nefropátiában szenvedő beteg bevonásával végzett RENAAL (Reduction of Endpoints in NIDDM with the Angiotensin II Antagonist Losartan) vizsgálat adatainak életkor-specifikus alcsoportelemzésével (a résztvevők 27,8 százaléka 65 évesnél idősebb volt) próbálták értékelni (Diab Care 2006; 29:2210–17). A számítások szerint a losartan-kezelés előnyeinek és biztonságosságának mértéke fiatal és idősebb korban hasonlóan alakul. Az életkor nem befolyásolta a losartan elsődleges végpontokra (kreatininszint kétszeresre emelkedése, végstádiumú veseelégtelenség, mortalitás) gyakorolt előnyös hatásait. Sőt, a 65 év feletti betegek csoportjában a losartan a placebóhoz képest felére csökkentette a végstádiumú veseelégtelenség kialakulásának, 38 százalékkal pedig a kreatininszint megduplázódásának kockázatát. Emellett a fiatalabb betegek körében tapasztaltakhoz hasonlítva idősebb életkorban nem nőtt a mellékhatások – hiperkalémia, szérumkreatinin- szint-emelkedés – kialakulásának kockázata sem.
   Az 1-es típusú cukorbetegségben szenvedő túlsúlyos betegek körében a metformin csökkenti a betegek napi inzulinigényét – derült ki egy placebokontrollos, kettős vak vizsgálatból (Diab Med 2006;23: 1079–84). A két kezelési szakaszban (véletlen sorrendben metformin és placebo) kezelt betegeknél a kiindulási értékhez és a placebóhoz képest a metformin hatására szignifikánsan csökkent mind az éhomi vércukorszint (12,4 mmol/l-ről 8,3 mmol/l-re), mind pedig a HbA1c értéke (8,5 százalékról 7,8-ra). A napi teljes inzulinigény az aktív terápia hatására a kezdeti 60-ról 50 egységre mérséklődött. További pozitívum, hogy sem a metformin, sem a placebokezelés nem befolyásolta a betegek testsúlyát.