Még várni kell a magán egészségbiztosításra

Tavaly decemberben, amikor a Fidesz vezette kormánytöbbség adó- és járulékmentessé tette a cégek számára a dolgozóikra kötött egészségbiztosítást, számos szakértő úgy értékelte, hogy ezen apró törvénymódosítással lényegében megtörtént a hazai biztosítói modellváltás. Idén márciusban egy a Magyar Egészségkommunikációs Egyesület által szervezett beszélgetésen a piaci szereplők azonban úgy értékelték: bár a kapu valóban kinyílt, ahhoz, hogy ez akár a „hivatalos úton” igénybe vett szolgáltatások színvonalának emelkedésével is együtt járjon, még számos dolognak kell teljesülnie.

A Falus Ferenc ex-országos tiszti főorvos nevéhez köthető Markáns vélemények sorozat kedd esti beszélgetésén azonban újra azzal szembesülhetett a hallgatóság, hogy bár újabb fél év telt el, és az egészségügyi várólisták hossza az egyre központosítottabb akarat ellenére sem igen csökkent, mégis igaz, hogy nem sok minden történt azóta.

A magán és állami szolgáltatókat is képviselő hallgatóság értetlensége ellenére a jelen lévő biztosítók képviselői azt fejtegetik, miért is tartják rendkívül bizonytalannak ezt a piacot. Csaknem mindenkinek van ugyan összegbiztosításként meghatározott szolgáltatása, ez azonban jellemzően a kórházi napidíj, a műtét árának megtérítését jelentheti, ám az egészségügyi szolgáltatások szervezésével-finanszírozásával szinte senki sem foglalkozik. Készülnek ugyan piacra lépni, ám nem járunk messze a valóságtól, ha úgy fogalmazunk: fogalmuk sincs arról, hogy a mai elszegényedett Magyarországon hogyan gyűjthetnének akkora kockázatközösséget, hogy egy kicsit meg is érje nekik a befektetés.

Mert bár deklaráltan nem a „karvalytőke” posztmodern megjelenései, a biztosítók semmiképpen sem sorolhatók a non-profit szolgáltatások-szolgáltatók körébe. Olyan üzletlehetőségek felé szeretnének nyitni ezért, amelyek kiválthatják az egykoron jó üzletet jelentő, ám mára egyre halványabb fényű élet-, lakás- vagy más biztosításokat.

Igaz ez annak ellenére, hogy az OECD legfrissebb adatai szerint Magyarországon az egészségügyre költött magánforrások aránya a korábbi 30-ról 35 százalékra emelkedett (miközben a szakértők a 30 százalékot is magasnak tartották). A Gfk. Egészségmonitor jó két héttel ezelőtti közlése szerint pedig tavalyhoz képest 20 százalékkal többet költ a hazai lakosság az egészségére, amely összeg így elérte a 2900 milliárdot. Csak összehasonlításul: az Egészségbiztosítási Alap éves költségvetése 1500-2000 milliárd forint.

Péteri János szociológus, biztosítási szakértő mindezt azzal egészíti ki: tavaly év végén körülbelül 50 ezer önálló (azaz nem kiegészítő) betegségbiztosítást tartottak nyilván Magyarországon. Ezek zöme azonban az adott esemény bekövetkeztére előre kikötött összegbiztosítás, míg a szolgáltatásbiztosítások számát legfeljebb tízezerre becsülik. Pedig egy október elején közölt felmérés szerint a magyar lakosság 37 százalékát érdekelné olyan egészségbiztosítási konstrukció, amely áthidalná a közintézményekben jellemző várakozást, javítaná az ellátási körülményeket, az orvos és betege közötti kommunikációt.

Az újonnan piacra lépő Union Biztosító szerint azonban az igény kétharmadra nőne, ha a magánbiztosítás díját a munkaadó fizetné.

A cég felmérése alapján az alacsonyabb keresetű munkavállalók néhány ezer, míg a magasabb keresetűek 10-20 ezer forintot is fizetnének a biztosításért havonta. Cafetéria juttatásként az étkezési utalvány után a második helyen szeretnék igénybe venni a munkáltatók által fizetett egészségbiztosítást.

A magánszolgáltatók ugyancsak azt tapasztalják, hogy egyre többször olyanok is megjelennek náluk, akiket eredetileg nem gondoltak a célcsoportjukba tartozónak. Úgy tűnik tehát, egyre inkább a magánegészségügy és a betegek számára is a magán egészségbiztosítások jelenthetnének kiutat a hálapénzzel, alulfinanszírozottsággal jellemezhető közellátásból. Más biztosítók azonban szkeptikusak: az emberek java része ma valószínűleg örül annak, ha munkája van, nem hogy elvárásokat fogalmazzon meg a számára nyújtott cafetéria tartalmával kapcsolatban – vallják.  Mint azonban a biztosítók szövetségének egészségbiztosítási tagozatát vezető Oláh Attila, az ING Biztosító termékfejlesztési vezetője elmondja, húsz éve várják, hogy beléphessenek a piacra. A szakma egységes is abban, hogy számukra az egészségbiztosítási piac lehet az egyik kitörési pont, ám mindez hiába szerepel 3-5 éves terveikben, ha „egyelőre nincsenek kész termékeik”.

Látják a réseket, hová volna érdemes belépniük, ám ehhez átláthatóságot és jogszabályi változásokat várnak. Többen azt például, hogy az állam kerek perec állapodjon meg velük, aztán deklarálja, mely területeket hajlandó átengedni a magánbiztosításnak.

Csakhogy az állam általában nem hajlandó a biztosítási csomagok meghatározására, hiába jelzik felé ezt az igényt az egészségügy más szereplői is. Legfeljebb „antilistákat” tesznek közzé, amikor meghatározzák például, mi az, amit csak fizetség, térítési díj ellenében vehet igénybe a beteg.

Ezek mellett azonban a várólisták is jó kiindulási alapot jelenthetnének a biztosítóknak – vallják nem egyen közülük. A szakértők biztosak is abban, hogy kedvező tendenciák esetén lesz négy-öt-hat biztosító, amely megteszi az első lépéseket. Két-négy év távlatában ugyanis nem tartják irreálisnak, hogy a piac valóban akár 50 milliárdos is lehet, de egyelőre kevés a biztos pont. Kérdés például, kire is építhetnék a nyilvánvalóan felelősséget vállaló, minőséget garantáló szolgáltatásaikat? Mivel országos lefedettségre van szükségük, vannak, akik a magánellátás mellett a megfelelő minőséget nyújtó közszolgáltatókkal is „viszonyba kerülnének”, a többség egyelőre azonban ma még csak a hivatalos egészségbiztosítási rendszer szolgáltatásait tudja/akarja kiegészíteni saját biztosításaival.

Egyre többen írják, mondják azonban fennhangon is: még valami kell(ene) a valódi elmozduláshoz. A valóban szektorsemleges finanszírozás, amikor a beteg – annak érdekében, hogy ne fizessen kétszer ugyanazért – maga dönthetné el, hogy hol is veszi igénybe a számára részben vagy egészben megtérített szolgáltatást.