Meddig jutott a viszketéskutatás?

A krónikus viszketés majdnem annyira megkeseríti az életet, mint a krónikus fájdalom, és élete során a populáció 20-30 százalékát érintheti, a hátterében álló folyamatokat mégis csak a közelmúltban kezdték vizsgálni.

A viszketésről korábban azt gondoltuk, hogy a fájdalomérzékelő pályákon keresztül működik, csak az elmúlt két évtizedben derült ki, hogy saját idegeket, ingerületátvivő molekulákat és receptorokat használ. A legjobban ismert viszketési útvonal a masztociták által gyártott hisztaminnal indul, aminek akut viszketés esetén protektív immunfunkciója van: pathogénekre figyelmeztet. Az antihisztaminok segítenek a rövid távú viszketés ellen, amit pl. az allergia vagy a rovarcsípés vált ki, azonban csak részleges haszna van a krónikus viszketést kiváltó betegségek – pl. ekcéma, pszoriázis, máj- és vesebetegség, vashiány, anémia, különböző rákok, így leukémia, limfóma, továbbá diabétesz, szklerózis multiplex -, illetve a gyógyszermellékhatásként (pl. antibiotikumok, gombaellenes szerek) vagy a terhesség során megjelenő viszketés ellen.

A probléma részét képezi, hogy keveset tudunk a viszketés hátterében álló mechanizmusokról, mert a kutatók csak az elmúlt néhány évben kezdtek figyelmet szentelni ennek a tünetnek.

Az Archives of Dermatology című szaklapban 2011-ben megjelent felmérés (Seema P. Kiniés munkatársai, The Impact of Pruritus on Quality of Life The Skin Equivalent of Pain) szerint a krónikus viszketésben vagy fájdalomban szenvedők életminőségét leginkább a tünetek súlyossága befolyásolja (a tünet típusa nem), illetve a vizsgálat másik meglepő eredménye szerint az életminőség-romlás független prediktora, hogy az illető egyedülálló-e vagy házasságban él-e. A szinglik életminősége szignifikánsan többet romlik viszketés esetén, amiből a kutatók arra a következtetésre jutnak, hogy a kezelésben alapvető a támogató szociális háló kiépítése, a hasonló tünetekkel küzdők közösségeinek létrehozása. A felmérésben kiderült: az átlagos krónikus viszkető az életéből hátralévő idő 13%-át hajlandó lenne feláldozni, ha cserébe megszabadulna a pruritusztól.

Kutatási trendek

A University of California kutatói munkájukban az ekcémás, illetve atópiás dermatitiszes  sérült bőrsejtek által előállított thymic stromal lymphopoietin (TSLP) elnevezésű fehérjére koncentráltak, és kiderítették, hogy a bőrben egyes idegsejtek rendelkeznek TSLP-receptorokkal – ezek aktiválódása váltja ki a krónikus viszketést. Ha képesek lennénk ezen neuronok aktivitását úgy gátolni, mondja a kutatást vezető Diana Bautista, hogy más szenzoros útvonalakat – fájdalom, tapintás – nem károsítanánk, az egy újfajta kezelési modalitást jelentene.

A University of Michigan kutatói munkájukban abból indultak ki, hogy az ekcémában szenvedők 90%-a bőrében mutatható ki a Staphylococcus aureus jelenléte. Gabriel Núñez és munkatársai megvizsgálták, hogy a baktérium termel-e viszketést kiváltó anyagot. A baktérium által szekretált fehérjéket masztocitákkal hozták össze, és megnézték, a sejtekből szabadul-e fel hisztamin, végül azonosítottak egy bakteriális proteint - delta toxin -, amit az S. aureus azért állít elő, hogy elpusztítsa a vetélytársait, azonban a molekula mellékhatásként viszketést vált ki a baktériumhordozó ember bőrében.

A Washington University Viszketéskutató Központjának tudósai (Zhou-Feng Chen és munkatársai) szintén az idegsejtekkel foglalkoznak, azonban ők nem a bőrben találhatókat, hanem a gerincvelői neuronokat tanulmányozzák. Munkájuk első meglepetését az adta, amikor kiderült, hogy a szenzoros idegsejtekben felszabaduló szerin/threonin kináz BRAF, amit addig a fájdalomérzet kialakulásához kötöttek, valójában egy viszketést kiváltó jelátvivő fehérje - gastrin-releasing peptide (GRP) - felszabadulását váltja ki, ráadásul lavinaként továbbterjedve egyre több szomszédos sejtben, ami magyarázhatja a krónikus viszketéssel járó növekvő kényelmetlenségérzetet (Journal of Clinical Investigation, Chronic itch development in sensory neurons requires BRAF signaling pathways).

Chen és munkatársai ezt követően feltárták, hogy a gerincvelőben a szerotonin facilitálja a viszketési ingerület továbbadását, és az is kiderült, hogy a szerotonin fokozza a GRP működésén keresztül kialakuló viszketési érzetet. Ez a magyarázata annak, hogy minél tovább vakarjuk, annál jobban viszket: a vakarás szerotoninfelszabadulást vált ki (a vakarás által okozott fájdalomra adott válaszképpen), ami tovább fokozza a viszketést. A Neuron című szaklap legutóbbi számában megjelent tanulmányuk magyarázata szerint tehát (Descending Control of Itch Transmission by the Serotonergic System via 5-HT1A-Facilitated GRP-GRPR Signaling) az emberek azért vakarják a viszkető területet, mert az így okozott fájdalom egy ideig elnyomja magát a viszkető érzést, azonban a fájdalom csillapítása végett az agyunk által előállított szerotonin a továbbiakban fokozza a viszkető érzést - azaz negatív visszacsatolás alakul ki. Mint a kutatók hozzáteszik: a szerotonin hatását közvetítő 5-HT1A receptorok blokkolása csökkentheti a krónikus viszketést.