Gazdálkodást romboló vagy építő erő?
Magánforrások az egészségügyben
Vitázunk erről egy olyan országban, melynek egészségügyi rendszere az egészségügyi kiadások közel harmadát közvetlenül az érintett, anyagilag szorult helyzetbe került betegektől gyűjti be, családok sorát taszítva katasztrofális kiadásokba. Félünk a magánforrások torzító hatásától, ugyanakkor évtizedek óta szó nélkül toleráljuk a közfinanszírozott rendszer torzulásait. Egy dicsőséges pályaszakaszt megélt magyar egészségfinanszírozási rendszer lassan negyed évszázada vár egy gazdálkodó működést ösztönző szisztéma létrehozására, hisz ebben a rendszerben nem maga az orvos-beteg találkozás a kritikus költségtényező, hanem ezen találkozásra ráépülő vizsgálatok, műtétek, élethosszig alkalmazott gyógyszerelések sora. Ha eredményes kontrollt tudunk gyakorolni ezen találkozók felett, irreleváns a találkozó helyszíne, annak magán- vagy közfinanszírozott volta, írja a szerző, aki szerint a magánforrások egészségügyi felhasználása vonatkozásában ma hazánkban a legtöbb embert a járóbeteg-ellátások finanszírozása, az úgynevezett „magánrendelések” igénybevétele érint.
Egy-egy ilyen orvos-beteg találkozás 20-40 ezer forintos tétele a magyar lakosság kb. kétharmadánál belesimul a mindennapi családi kiadások költségsávjába.
Az orvosok többsége a jobb munkakörülmények miatt fordul a magánellátások felé, ahol kiszámíthatóbb a feladatellátás, szinte ismeretlenek a közszférában egyre gyakoribbá váló, váratlan külső hatások. Sokáig a magasabb jövedelem is egy hajtóerő volt az orvosok számára, ennek jelentősége a közszférában 2021-23 között megvalósult orvosi bérrendezéssel jelentősen gyengült.
Fenti előnyökhöz az aktuális szabályozási környezetben ugyanakkor egy jelentős korlát is társul. Ma Magyarországon a magánrendelésen indult betegutaknak elméletileg örök időkre a magánszférában kellene maradniuk. Egy társadalombiztosítási fedezettel élő személy a magánellátásból a közfinanszírozott környezetbe csak alapellátó orvosához való visszatérés, vagy valamely beutaló nélkül látogatható közfinanszírozott ellátónál, például egy sürgősségi osztályon való megjelenés kapcsán térhet vissza. Az első orvosi vizsgálatnál 20-40 ezer forinttal induló betegutak ugyanakkor igen gyorsan eszkalálódnak az állapot feltárása kapcsán a több százezer forintos kategóriába, szűkítve a vásárlói kört a lakosság 2/3-áról annak harmadára, tizedére, vagy akár ennél szűkebbre is.
Szabályozás ide, szabályozás oda, ezek az emberek mind megtalálják a visszautat a közfinanszírozott szférába. Miért tartunk fenn akkor egy ilyen, társadalmi normaként kijátszandó szabályozást?
A teljes írást ITT olvashatja