Magánbiztosítók fehér lovon

Az eltérő kockázatú betegek közötti válogatást nem lehet törvényekkel kiszűrni – ezt igazolja, hogy az Egészségügyi Világszervezet Hollandiáról készült tanulmányában olvasható lista a létező módszerekről, amely a célzott marketingtől a „bearanyozott kézfogás”-ig terjed. Lindeisz Ferenc biztosításmatematikussal a több-biztosítós rendszer várható hatásairól beszélgettünk.

A kilencvenes évek elején olyan biztosítótársaságnál dolgozott, amelyik készült arra, hogy belépjen az egészségbiztosítás piacára. Manapság a több-biztosítós rendszer hátrányairól beszél. Nincs ebben ellentmondás?
 – Akkoriban a mainál is átláthatatlanabb volt a helyzet; tájékozódtunk és igyekeztünk felmérni, milyen egészségi kockázatokban van üzleti lehetőség egy magánbiztosító számára. Később tapasztalatokat szereztem a társadalombiztosítás terén is, így átlátom, amit az egy biztosító versus több biztosító vita résztvevői közül sokan nem. Azt, hogy hol húzódik a határ a két terület között, hol van értelme a kockázatarányos díjfizetésu magánbiztosításnak, és melyek azok a területek, ahol kizárólag a társadalombiztosítás alkalmas a kockázatkezelésre.

 Határ? A kormány az üzleti biztosítókra bízná az alapcsomagot, és hallani sem akar az ön által említett kockázatarányos díjfizetésről.
 – Ez fából vaskarika. Az üzleti biztosítás lényege, hogy a biztosító előre nem látható, véletlenszeruen bekövetkező bajra vállal kockázatot. Nem tudjuk, melyikünkbe csap a villám, ezért jobb, ha összedobjuk a pénzt, mert ha mégis megtörténik a baj, a családunk nem marad segítség nélkül. Ám ehhez ki kell számítani a villámcsapás valószínuségét, és ennek megfelelően kell a biztosítási díjat fizetni.

Csakhogy a villám nem csap be mindannyiunkba. Az egészségüggyel viszont mindenki kapcsolatba kerül.
 – Ez azért nem ilyen egyszeru. Az egészségügyi kockázatok köre rendkívül széles. Máshogy kell kezelni a gyakran, illetve a ritkán előforduló és ebből adódóan költséges betegségeket. Az egészségügyi kockázatok szempontjából számolni kell a fejlődési rendellenességgel és az életük során folyamatos ellátásra szorulókkal is. Mindebből jól látszik, hogy a piaci értelemben vett kockázati biztosítás ezeknek csak egy szuk körére alkalmazható.

 Egy fejlődési rendellenességgel született betegre nem is lehet kiegészítő üzleti biztosítást kötni?
 – Persze, hogy nem, az amerikai biztosítók vagy a nyugati kiegészítő biztosítók a már meglévő betegségeket eleve kizárják.

 Nálunk is így van, ha valaki császármetszéssel szült, akkor a kiegészítő üzleti biztosítás mindenre vonatkozhatimages/
– images/kivéve császármetszésre. Ez a kockázati biztosítás lényege. Biztosításjogi tankönyvi példa, hogy ártérbe épült házra nem lehet árvízbiztosítást kötni.

 Márpedig mindannyian ártérben álló házak vagyunk
 – Erre „találták ki” a társadalombiztosítást, amely úgy muködik, hogy mindenki lehetőségeihez mérten bedobja a pénzét, így a gazdag szolidaritást vállal a szegénnyel, az egészséges a beteggel, a fiatal az időssel, az egyedülálló a sokgyermekessel. Mindenki jövedelemarányosan fizet, és szükségletarányosan részesül a szolgáltatásokból. Ez teljesen másfajta logika, mint az üzleti biztosításoké.

 Én nem látom ilyen élesnek az ellentétet. A kormánypártok állítják, hogy nálunk is jövedelemarányos marad a befizetés, és az egységes nemzeti kockázati alapból a szolidaritás elvén fizetnek a szolgáltatásokért.
 – Hogyne lenne ellentét! Két véglet van: az üzleti biztosítás, amely kockázatelbíráláson és -szelekción alapul, valamint a társadalombiztosítás, amely nem ismeri a kockázatelbírálást. A kormány most arról beszél, hogy majd társadalombiztosítási struktúrában biztosítói, ellátásszervezői feladatokat ad át üzleti biztosítóknak. Erre mondtam, hogy ez fából vaskarika, mert az üzleti biztosítók természetüknél fogva kockázatarányos díjat igényelnek. Ha meghallgatja az egymást követő konferenciákon tartott előadásaikat, mindenütt mindig ezt hangsúlyozzák. Üzletpolitikai megfontolásokból persze lehetnek kompromisszumok, de ez a lényegen nem sokat változtat.

 De elméletileg megoldható. A biztosítottak jövedelemarányosan fizetnek, majd az állam a járulékokból kockázatarányos díjat utal a biztosítók számlájára.
 – Elméletileg megoldható, de van egy gyakorlati akadály. Tengernyi pénzbe kerülne valamennyi biztosítottnál a kockázatarányos díj megállapítása. Tízmillió embert nem lehet egyenként kivizsgálni, indokolt ellátási szükségletét évente felmérni.

 Van egyszerubb módszer is. A kormány demográfiai alapon határozná meg a díjakat.
 – Itt a rákfenéje a dolognak. Igen tanulságos ebből a szempontból a nemzetközi szakirodalom, például Stefan Gress tanulmányai. A kutató azt elemezte, hogy Hollandiában, Németországban, Svájcban, Belgiumban és Izraelben a biztosítók versenyének bevezetése milyen következményekkel járt. Gresst nem lehet elfogultsággal vádolni az egy- vagy a több-biztosítós modell mellett, mert ezekben az államokban történelmük során soha nem szembesültek ezzel a kérdéssel. Nem választották, spontán alakult ki ez a rendszer a betegkasszákból, a különböző vállalati és területi pénzalapokból. Ezzel szemben nekünk azt bizonygatják, az eggyel szemben jobb a több biztosító, a monopolhelyzettel szemben pedig jobb a verseny, mert akkor majd a biztosítók versengeni fognak a biztosítottak kegyeiért.

 És tényleg versengenek? Egyáltalán, mit hozhat nekünk ez a verseny?
– A ’90-es évekig sehol nem volt verseny, és Ausztriában vagy Franciaországban ma sincs. A versenyt a több-biztosítós országokban olyan problémák megoldására vezették be, amelyek az egybiztosítós rendszerben fel sem vetődnek. Ráadásul minden érintett országban mást akartak elérni vele. Németországban, ahol sok területi és ágazati szinten szerveződött biztosító volt – és nem volt közöttük átjárás – a járulék mértékében és a szolgáltatási csomagban jelentős volt az eltérés. A reform során, a verseny bevezetésével ezt az igazságtalanságot szerették volna csökkenteni.

 Úgy érti, a járulékok egységesítése volt a cél? De mit kezdjünk mi ezzel, hiszen nálunk mindenki ugyanannyit fizet?
 – Magam is ezt kérdezem. Ha át lehet menni egyik biztosítótól a másikhoz, akkor erre a leghatékonyabb motiváló tényező az ár. A biztosítottak a kevesebb járulék irányába mozognak. A verseny következtében Németországban jelentősen csökkent (fúziók révén) a biztosítók száma, s egységesültek a szolgáltatási csomagok.

 Mi a helyzet Svájccal?
 – Ott a rendszert azért találták igazságtalannak, mert a biztosítók elutasíthatták a rossz kockázatú betegeket. Azért vezettek be versenyt, hogy ezt kivédhessék. Ebből is látszik, hogy egyik ország sem onnan indult, ahonnan mi. Módszereik, megoldási kísérleteik olyan problémákra adnak, adtak választ, amelyeket Magyarország nem ismer. Ezért nem is célszeru átvenni őket.

 Viszont Csehországgal és Szlovákiával közös a történelmi örökségünk.
 – Mindkét ország az egészségügyi reform állatorvosi lova, de egyik sem hasonlítható Magyarországhoz. Nálunk lépcsőzetes reformlépések történtek, ott azonban egyszerre vezették be a több biztosítót, a teljesítményfinanszírozást, mindent. Egy egészségpolitikus frappáns mondása jut eszembe: nem lehet úgy célba lőni, hogy a céltáblát is mozgatják és a könyökünket is lökdösik. Márpedig északi szomszédainknál pontosan ez történt. Nemrég egy egy OECD által szervezett vitaesten, Szlovákiában járt kollégánktól hallottuk, hogy ott az egyik biztosító üdültetéssel, a másik vitaminokkal próbált új ügyfeleket szerezni. A biztosítottak között azonban elterjed, hogy az ajándék vitamin kimondottan jó hatású egy bizonyos betegségre, és az ebben a kórban szenvedők tódulni kezdtek a társasághoz. Le is álltak a vitaminosztogatássalimages/

 Túl drága lett a vitamin?
 – Persze, a betegek megnyerése egyik biztosítótársaságnak sem érdeke.

 Meghökkentett, amikor egyik előadásában azt vette számba, hogy a versengő biztosítótársaságok hányféle módszerrel szelektálnak a biztosítottak között, pedig elvileg mindenkit fogadniuk kellene.
 – „A sánta ügyfeleket a harmadik emeleten várjuk. Lift nincs.” – Már nálunk is született kabarétréfa arról, hogy a kockázatválogatást nem lehet törvényekkel kiszurni. A WHO Hollandiáról készült 2004-es országtanulmányában olvasható egy lista a létező módszerekről, amely a célzott marketingtől a „golden handshake”-ig, vagyis a „bearanyozott kézfogás”-ig terjed.

 Menjünk sorjában. Célzott marketinggel hogyan lehet kiszurni a rossz kockázatú ügyfeleket?
– Ha lakás- és autóbiztosítással is foglalkozom, akkor tudom, kik a jobban szituált, vagyis feltehetően jobb egészségi kockázatú ügyfeleim, és ezeknek ajánlom a biztosítást.

 Egyéves Jaguárral igen, tízéves Trabanttal nem?
 – Például. De még így is mellé lehet nyúlni, ha az egyik ügyfélről történetesen kiderül, hogy AIDSbeteg. Ekkor végsősoron jöhet a „bearanyozott kézfogás”. A biztosítónak megéri, hogy egy csinos összeg felajánlásával rávegye rossz kockázatú ügyfelét, hogy éljen a biztosítóváltás jogával.

 Vagyis azzal, hogy ne őket válassza? Mennyit ér meg ez egy biztosítónak?
 – Erre nem tért ki a tanulmány, csak arra: előfordulhat, hogy fizetnek azért, hogy a drága betegségben szenvedő elmenjen egy másik társasághoz.

 A listán szerepel a rossz bánásmód a nagy kockázatú ügyfelekkel. Hogyan kell ezt elképzelni?
 – Megtalálják a módját annak, hogy kevésbé barátságosak legyenek azokkal, akik sokba kerülnek nekik. Ennek ellenére a biztosítót váltók zöme nem beteg. Egy 2002-es tanulmányban megvizsgálták, kik mozognak a társaságok között. Kiderült, főként a magas jövedelmu és egészséges fiatalok váltanak biztosítót. Ez már önmagában is azt jelzi, hogy a verseny fő mozgatója a kockázatszelekció.

 Ha az egészséges fiatalok mozognak? Miért utal ez erre?
 – Ha a rákbetegek váltanának biztosítót, vagy lenne olyan társaság, ahova a krónikus betegek özönlenének, akkor elhinném, hogy a biztosítók versenye a szolgáltatás minőségéért zajlik. Egy svájci újságcikkben vetették fel: mutasson valaki olyan biztosítót, amelyik azzal hirdeti magát: „Krónikus tüdőbetegek, gyertek hozzám, én kezeltetlek benneteket a legjobban.” A verseny nem a betegekért, hanem az egészségesekért folyik.

 Az SZDSZ által javasolt vegyes rendszer az OEP megtartásával oldaná meg ezt a problémát. A rossz kockázatú biztosítottak ott maradhatnának.
 – Ez történt Latin-Amerikában, a következményeket ismerjük. Ha a rossz kockázatú betegek az OEP védőhálójába potyognak, az hogyan fog kijönni a saját fejkvótáiból? Marad a hiány az államkasszában? Akkor mi az értelme az egésznek? A jó kockázatú betegeket és a hasznot elviszik az üzleti biztosítók, a rossz kockázatú biztosítottak és a ráfizetés az államnál marad?

 A nemen és koron alapuló fejkvótarendszer bevezetése esetén az állami biztosító a mainál is roszszabb anyagi helyzetbe kerülne?
 – Egyértelmu.

 Korábban már beszéltünk arról, hogy a kockázatkiegyenlítésnek léteznek hatásosabb módszerei is.
 – A legárnyaltabb módszert eddig Hollandiában dolgozták ki. Ott a nem és a kor mellett, az adott személy előző évi kórházi előtörténetét és a gyógyszerfogyasztást is figyelembe veszik. Ezzel a módszerrel a költségek 25–30 százalékát tudják előre jelezni.

 És egy szimpla demográfiai fejkvótával?
 – A tényleges költségek hét százalékát.

 Vagyis akár így, akár úgy, a biztosítottak többségéről menet közben kiderülhet, hogy túl sokba kerül. Ha bizonyos betegek és betegségek nem jók a biztosítóknak, kihathat mindez az ezeket gyógyító orvosokra is?
 – Nagyon fontos kérdés. A biztosított ugyanis az orvosokkal áll kapcsolatban, vagyis a verseny hatékonysága azon múlik, van-e eszköze a biztosítónak hatékonyabb ellátásra ösztönözni a szolgáltatókat. Csakhogy ezek az eszközök rendkívül korlátozottak.

 Egyáltalán hogyan lehetséges a verseny, ha a kórházbezárások után egy területen csak egy kórház maradt?
 – Nálunk azt mondják, a talpraesett magánbiztosítók majd a szolgáltatók körmére néznek. Ez csak akkor lehetséges, ha a biztosító azzal szerződik, akivel akar, és annyiért, amennyiért akar. Ezzel szemben a versengő biztosítós országokban igen korlátozott a biztosítók szelektív szerződési lehetősége, a kórházakkal kollektíve kell szerződniük. Kivétel Hollandia, ahol 2006-ban bevezették a szerződéskötési szabadságot.

 Ez logikus, miért nem adták meg például a németek ezt a lehetőséget a biztosítóknak?
 – Túl kockázatosnak tartanák, ha a biztosítók válogathatnának a szolgáltatók között, és ezen túlmenően a szakmai szövetségeknek elég erős a kollektív érdekérvényesítő erejük. A hollandiai tapasztalatokat pedig még nem lehet értékelni, túl rövid idő telt el a bevezetés óta.

 Általában mekkora a verseny a biztosítók között? 

– Az itthoni több-biztosítós propagandában sohasem hallunk számokat arra vonatkozóan, hogy a versengő biztosítós országokban a biztosítottak hányadrésze vált biztosítót, pedig részben ezen adatok ismeretében lehetne lemérni a verseny intenzitását. Márpedig a tények azt bizonyítják, hogy kizárólag csak Hollandiában és ott is csak 2006-ban ugrott meg a társaságot váltók száma, a lakosság 18 százaléka élt ezzel a lehetőséggel. A többi országban a felmérések szerint a lakosság fele tanácstalan az ígéretekkel kapcsolatban, másik fele nem is törekszik a legújabb változásokat követni, s marad eddigi biztosítójánál.

Mi történik egy üzleti biztosítótársaságnál, ha mellényúlnak? Alacsony kockázatúnak ítélnek meg egy ügyfelet, és végül rengeteget kell fizetni érte?
 – A kiegészítő biztosításoknál a szerződéssel igyekeznek ezt kivédeni. Ha korábban volt egy betegség, akkor arra a kórképre két-három évig nem vállalnak kockázatot. Ha a biztosítás megkötésekor elhallgatta egy meglevő betegségét, nem fizetnek neki. Amennyiben semmi ilyen nem volt, hanem egy új betegség támadja meg, akkor teljesítik a szerződésben foglaltakat. Ez „belefér”, erre kalkulálják a díjat, erre szolgál a kockázatközösség és a biztosítók viszontbiztosítása.

 Mégis a legtöbben azt állítják, hogy a magánbiztosítók társadalombiztosítási szerepkörben másként viselkednének. Az irányított betegellátási modellnél sem szelektálták ki a drága biztosítottakat.
 – A modellkísérlet eleve olyan körzetekben indult, ahol előre tudták, hogy nyereségesen muködtethető a szisztéma, de most az üzleti társaságok nem lehetnek biztosak ebben. A modellkísérlettel kapcsolatban annak idején felvetettem, nem az egy biztosítottra jutó országos átlaghoz, hanem a saját körzetük, belépésük előtti átlagához viszonyítva számítsák a „megtakarítást”, mert csak így derül ki, vajon hatékony ellátásszervezéssel értek-e el megtakarítást, vagy csak szerencsés körzetválasztással. Természetesen nem vették figyelembe a javaslatomat.

 Említette, hogy Hollandiában a költségek 25 százalékát tudják előre jelezni. Nálunk évekre visszamenőleg minden magyar lakosról lehet tudni a taj alapján, hol, mikor, mennyiért kezelték és milyen pirulákat szedett.
 – Gondoljon arra, milyen állapotban van ez az adatbázis. Az állam eddig az OEP erős monopolhelyzetében nem volt képes hatékony ellátásszervezésre, és a szolgáltatók versenyeztetésére. Most ugyanez az állam a tőkeerős versengő biztosítókat képes lesz arra kényszeríteni, hogy ne alkalmazzanak kockázatszelekciót? Az OEP egy árnyalt fejkvótarendszert dolgoz majd ki, és az állami biztosításfelügyelet menedzseli majd ezt a bonyolult versenyt?

 Az állam számára előnyös, ha kihátrálhat a társadalombiztosítás mögül, de miért jó egy magánbiztosítónak belépni erre a piacra? Hiszen az egészségügyből 2009-ig folytatódik a pénzkivonás.
 – Az üzleti biztosítás szép, dinamikusan fejlődő, biztosításmatematikai alapon muködő szakma, megvan a saját logikája. A többbiztosítós nyitással bővíthető az ügyfélkör, de az illúzió, hogy önteni fogják a pénzt a rendszerbe.

 A kiegészítő biztosítások jó üzlettel kecsegtetnek? A kormány hihetetlen nyomást gyakorolva tereli a lakosságot ezek felé.
 – Megteremtették a várólistákat, hogy azt tapasztaljuk, folyton fizetni és várni kell a magyar egészségügyben. Azt sugallják számunkra, a megoldás egy új rendszer, még akkor is, ha ez további kiadást jelent nekünk. Arra készítenek elő bennünket, hogy virágokkal köszöntsük a fehér lovon érkező magánbiztosítókat – kerül, amibe kerül.

A várólisták kedvezhetnek a kiegészítő biztosításoknak?
– Biztosítói értelemben nem lehet ilyen konstrukciót készíteni, hiszen az elsősorban azokat érdekelné, akik már rajta vannak a listán. A biztosítók nem tudnak mit kezdeni azzal, aki bekopogtat hozzájuk, hogy három év múlva végeznék el a csípőprotézis-mutétét, de ha most „lepenget” 300 ezer forintot, akkor már a jövő héten megoperálják. Ezt nem biztosításnak, hanem hitelnek hívják.

 Nagy itt a zavar. A szlovák biztosítási reform szigorúan bünteti a várólisták képzését. Várólisták viszont elsősorban az állami biztosítású országokban vannak, Angliában, Svédországban, Dániában. A kormány azzal készül a több-biztosítós rendszer bevezetésére, hogy átállítja a várólistás rendszerre az egészségügyet?
 – Nálunk a várólistákat mesterségesen, állami szinten állítják elő a kapacitáskorlát bevezetésével. Folyton azt halljuk, hogy jönnek majd a magánbiztosítók, mindenkit kötelezően ellátnak, és mindenféle egyéb „csemege” kiegészítő biztosításokat ajánlanak majd. Ebből a szempontból fontos, mennyire különül el az alap- és a kiegészítő biztosítás. Az egyiknél a biztosító a kockázatoktól szinte független fejkvótát, a másiknál kockázatarányos díjat szed. Ha a kettő össze van kötve, akkor ezt fel lehet használni kockázatszelekcióra.

 Mert a kötelezőnél nem kérdezősködhet a biztosító, a kiegészítőnél viszont igen?
 – Még orvosi vizsgálatot is kérhet, eközben kiderülhet, hogy az ügyfél még alapbiztosításra sem érné meg neki. Emiatt nem kötnek rá kiegészítő biztosítást, viszont lehet, hogy emiatt a kötelezőt sem kéri az adott társaságnál. Ám előfordulhat, hogy megkötik rá a kiegészítőt, de a következő évben kötelező biztosítót szeretne váltani, ekkor viszont a kiegészítő biztosítás akadályozhatja őt a szabad mozgásában. A kormány terve, amely szerint az alap- és kiegészítő biztosításokat ugyanaz a társaság kezelhetné, nem egy rózsaszín álom, hanem millió és millió bonyodalomhoz vezet majd. A minisztérium Zöld könyve úgy állítja be, mintha a versengős több-biztosítós modell lenne a világon a legjobb. Csakhogy a svédországi Health Consumer Powerhouse felmérése szerint Európában a legjobb egészségügyük a franciáknak van, akiknél viszont nincs verseny a biztosítók között. És tudja, ki nyerte meg a hatékonysági versenyt? Magyarország, a pazarlónak mondott egybiztosítós rendszerével.

 Végül is, ha ennyi ellenérv van, miért kell nekünk több biztosító?
– Feltehetően bizonyos körök jól felfogott gazdasági érdeke miatt. Gondoljunk csak arra, milyen óriási összeg csorog át a rendszeren. A több-biztosítós rendszer bevezetésével ezek az érdekkörök jól járhatnak, az ország azonban biztosan nem.