Lesz vigasz

Nem tudni, hogy Schumann 1856-ban bekövetkezett halála, avagy édesanyja elvesztése áll-e a munka hátterében, Brahms mindenesetre nem szokásos gyászmisét komponált, hiszen a mű nem latin, hanem német nyelvű, ráadásul bibliai szövegeken alapul. De nemzeti karaktere (nagy elődei Schütz és Bach) ellenére semmiképpen sem pusztán német temetésről van szó, hanem nagyon is általánosan emberi rekviemről, melyben az egyén (bariton és szoprán) éppúgy megszólal, mint a kórus egyetemes közössége. A fúgát is csak mértékkel alkalmazza; jellemző, hogy Brahms a második tételben egy fúga után kiáltó motívumot néhány ütem után szinte riadtan visszavesz, és homofonná alakít. A nagy apparátus ellenére van valami intim a formálásban, melyet nem elsősorban a halál iránti kétségbeesés, hanem a földi szenvedések utáni halál vigasza ihletett, valamint az itt maradottnak nyújtott vigasz.
   Simon Rattle a Berlini Filharmonikusok és a ragyogó Rundfunkchor Berlin élén éppen a rekviem szinte életigenlő, a borzalmak után is feloldást ígérő intimitását hangsúlyozza. Egészen bensőséges kórustételeket hallunk, amelyek olykor mintegy kamarazenés finomsággal szólnak. A szellemi súlya szerint központi második tétel, az ember esendőségének, a test törékenységének ez a roppant látomása lassan hömpölyög elő, iszonyatosan széles mederben, és – Brahms előírása ellenére – egyszer sem emelkedik a kétszeres fortéig. Kár, hogy a szólisták nem teljes értékű partnerek a mű hatalmas dimenzióinak megjelenítésében, különösen a baritonista, Thomas Quasthoff erőtlen, nagy áriájának kétségbeesett könyörgése („Herr, lehre doch mich”) hamvába hal. Dorothea Röschmann szopránja meg túlságosan drámai szendés, a fokozott naivitás itt nem feltétlen erény.
  EMI Classics, 2007, összidő: 67:06