Lejönni a szerről

Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér

Az idei filmszemlén fél tucat (rendezői, operatőri, vágói, a közönség, a diákzsűri és a külföldi kritikusok által adományozott) díjjal jutalmazott „életrajzi sportdráma” Hajdu harmadik nagyjátékfilmje, de valószínűleg az első olyan munkája, amely a közönség szélesebb rétegeihez szól.
A már-már legendás Simó-osztály (Török Ferenc, Pálfi György, Groó Diána és a többiek) legtermékenyebb tagja a nagyközönség számára olyan észrevétlenül építette fel magát, mint Stadler József a stadionját: míg Török a Moszkva térrel és Pálfi a Hukkléval a köztudatban és a pénztáraknál aratott, addig Hajdu a Macerás ügyekkel (2000) és a Tamarával (2003) a szakma és a kritikusok egyöntetű elismerését vívta ki. A rendező gyönyörűen fényképezett, a fiatalság, a szerelem, a bohóság és a művészi lét kérdéseit boncolgató „korai” munkái játékos kísérletezéssel ízlelgetik a filmnyelvet, és vallanak az alkotók (merthogy egy egész összeszokott csapat áll a háttérben) életkedvének töretlenségéről, belső világuk állapotáról. Csúnya szóval élve művészfilmek, szebben mondva szerzői filmek ezek, személyes mozgóképes vallomások – gyakran utca- és kőszínházi eszközökkel elmesélve. Hajdu ugyanis színészként és színházi rendezőként kezdte művészi pályáját, és első két filmjében saját társulatával dolgozott: a Tamara esetében egyenesen egy színházi előadást adaptáltak filmre. A Fehér tenyér nemcsak azért jelent újdonságot a korábbiakhoz képest, mert a cirádás vizuális megoldások és cselekménybonyolítás helyett egy feszes karriertörténet elbeszélésére koncentrál, hanem mert a személyes élményeket (a rendező gyerekkorában maga is tornászott) itt enyhén dokumentarista szemlélettel tálalja. Hajdu új filmje a személyes érintettség és szubjektív elemek okán szerzői munka, de a majdnem-klasszikus dramaturgia és a közérthető üzenet miatt műfaji film is egyben: rendezőnk egyszerre két szeren bizonyít tehát.