Lehetne akár Gyógyítanék is...
A rendszer (szemben az oktatással) egyelőre idegen testként löki ki magából mindazokat, akik nyilvánosan is vállalják, hogy változást szeretnének, írja a Népszabadság pulicistája.
A közfelfogás szerint a közoktatásban dolgozó pedagógusnál kiszolgáltatottabb, befenyítettebb alkalmazottja kevés van a magyar államnak (a „nemzet napszámosa” kifejezés a méltatlanul alacsony fizetések mellett éppen erre a státuszra utal). Most mégis azt látjuk, hogy a kormányok különféle szeszélyeit, a megbecsülés hiányát, a mellőzöttséget és a mindig reformnak csúfolt átgondolatlan kapkodást némán tűrő tanárok a sarkukra állnak, hasonló bátorságot mutatva, mint az előző ciklusban a férőhelyek durva visszavágását megakadályozó egyetemi-főiskolai hallgatók.
Ugyanakkor itt vannak az egészségügyi dolgozók a maguk szinte korlátlan zsarolási potenciáljával, és mégis szó nélkül tudomásul veszik, hogy a kormányzat rendre beléjük törli a cipőjét. A nekik tett bérfelzárkóztatási és életpálya-ígéreteket nem teljesíti, az ágazat lerohadását nem lassítja, az ellátás személyi és emberi minimumfeltételeinek biztosítása érdekében nem tesz semmit. És – bár van egy Sándor Máriájuk, akinek az erkölcsi tőkéje mindenképpen meglenne egy tiltakozó mozgalom megszervezéséhez – csak hallgatnak, ami a pedagógusok nyílt lázadása idején napról napra érthetetlenebb.
(...) A tanár naponta kénytelen kiállni és megharcolni az igazáért, az orvosnak viszont hivatalból igaza van, akkor is, ha végül a biológia úgy dönt, hogy mégsem neki volt igaza. A 2/a osztály keményebb és őszintébb közönség a belosztálynál, és az oktatás talán jobb morális állapotban van, mint a mesterséges anyagi és erkölcsi nyomorban tartott egészségügy. Ezzel a feltételezéssel nem szeretnénk senkit megbántani – egyre nyilvánvalóbb, hogy ott is sokakat nyomaszt a kialakult helyzet –, csupán annyit állítunk, hogy a rendszer (szemben az oktatással) egyelőre idegen testként löki ki magából mindazokat, akik nyilvánosan is vállalják, hogy változást szeretnének.
