Legyen minden kórház gyermekkórház!

A fenti megállapításokat a Penn Medicine negyedéves orvostanhallgatója, Mark Attiah tette a JAMA című lapban.

„Ahogyan a felnőtteket kezelő kórházakban is kezdik felismeri a környezeti tényezők fontosságát az esendő betegek jólétének biztosításában, a gyermekkórházakról vehetnek mintát olyan körülmények kialakításában, melyek elvonják a beteg figyelmét és csökkentik feszültségét és szorongását. Emellett lényeges, hogy olyan klinikai gyakorlatot alakítsanak ki, melyek inkább beteg- és családorientáltak a jelenlegi szemlélet helyett, mely azt tartja szem előtt, hogy az egészségügyi ellátóknak mi a kényelmes – mondja Attiah, a „Bánj velem gyermekként” című írás szerzője.

A szerző által megálmodott környezetben egyáltalán nincsenek fehér köpenyek. A látogatási idő hosszabb, a betegszobák kialakítása pedig módot nyújt arra, hogy a családtagok éjszakára is a beteggel maradhassanak. Mindenhol figyelemelterelő események: csoportos tevékenységek és programok, koncertek és hasonlók. „Ha egyszer beteg leszek, azt akarom, hogy ilyen helyre hozzanak” – írja Attiah. Meggyőző adatok szólnak amellett, hogy ilyen környezetben javulnak a terápiás eredmények is − írja a cikk.

De nem szabad megállni a környezet átalakításánál – figyelmeztet a szerző. Fontos, hogy a hozzáállás is változzon. „Van egy olyan vélekedés, miszerint a felnőtt betegeknél már kialakult valamifajta szívósság, ami a kellemes környezetet, sőt esetenként akár még a beteg és az orvos közötti bizalmi viszonyt is feleslegessé teszi” – mondja Attiah. Ennek értelmében az orvosok úgy közelítenek a felnőtt betegekhez, mint harcedzett veteránokhoz, akik viszonylag könnyedén képesek egy vadidegen környezetben is megbirkózni a betegség nehézségeivel, pedig ez az elképzelés egyáltalán nem állja meg a helyét.

„Az igazság az, hogy segítség nélkül az emberek többsége – életkorra való tekintet nélkül – nem képes természeténél fogva jó beteg lenni” – áll a cikkben. Lehetőség van-e arra, hogy más megközelítéssel növeljük a betegek toleranciáját? A jelenlegi gyakorlat szerint a betegek családtagjai nem egyenrangú partnerei a gyógyító teamnek, és az orvosok kényelme felülírja az aggódó családtagok lelkének megnyugtatását. (Ezzel kapcsolatban érdekes megfigyelés volt, hogy egy korábbi multicentrikus vizsgálat szerint nem növeli a kártérítési perek számát, illetve nem zavarja az egészségügyi személyzet munkáját sem, ha a családtagok jelen lehetnek a gyógyítási folyamatban – mutat rá Attiah.)

„Nem azt akarom mondani, hogy minden kórházi ágy mellé kerüljenek plüssmackók vagy állítsanak fel ugrálóvárakat minden kórházi előtérbe – írja a szerző. – Azt azonban mindenképpen fel kell ismernünk, hogy a környezet, a mindennapi rutin és a kórház hitvallása nagyban befolyásolja a betegellátást, mely nemcsak a mosolyok és a köszönömök számában mérhető le, hanem a terápia eredményességében is, ami még a kórházi menedzsment számára is fontos.”