Kovács Zsolt alakváltozásai

A kaposvári 56 06 című előadásban mindenki főszereplő és mindenki epizodista. A Mohácsi testvérek kipróbált dramaturgiájának lényege, hogy nincsenek egyenes lefutású, lélektanilag körülhatárolt karakterek, csak a pillanat és a szituáció kényszerének hatására föllépő megszólalók. Az ötven évvel ezelőtti forradalom mitológiájának színházi rekonstruálására vállalkozó produkcióban is ez az írói-rendező elv működik. A játék legösszetettebb főszereplő-epizodistája a társulat rangidőse, Kovács Zsolt.
Az első jelenetben valaki a tömegből. Elszigetelt jelenség és mégis a massza része, akár a többiek. A zsinórpadlásra erősített huzalokon ereszkednek lefelé egy- vagy többszemélyes gondolákban, olyasfélékben, amelyekből toronyházak ablakait szokták tisztítani kívülről. Az egyikben Kovács Zsolt. A társadalmi keresztmetszet képviselői – hétköznapi emberek és funkciójuk által megnevezett vezető politikusok – a múlt mélységesen mély kútjába, a fél évszázaddal ezelőtti „eseményekre” tekintenek vissza. És mondják a magukét. Egyenként, kórusban, közbeszólásokkal, a Mohácsi-féle – valóságra emlékeztető – „süketeléssel”. Kovács Zsolt afféle dohogó értelmiségi. Ez a profilja. Lehet professzor vagy nyugdíjas könyvelő. Intelligenciahányadosa kérdéses. Okos vagy okoskodó – a kettő között lebeg. Leejti a mélybe – a „múltba” – a szemüvegét; majd egy későbbi jelenetben, az országhatáron valaki, egy disszidens jelezni fogja, hogy a fejére esett egy szemüveg. Az a szemüveg. Egy sokat látott, de mára elhomályosult tekintetű úr szemüvege.
Aztán Lajos bácsit játssza és Nagy Imrét. Lajos bácsi idős, beteg ember, abban a közkórházban, amelyben operálnak, ölnek és forradalmi nyomdát tartanak fönn. (A valóságos modell a Péterfy Sándor Utcai Kórház, a jelenet parafrázis a forradalmár és kivégzett medika, Tóth Ilona emlékére.) Lajos bácsi semmit sem lát az egészből (nincs szemüvege?), és mindenbe beleszól. Jár-kel, reklamál. Ő a „magyar beteg”. Kommentálja, hogy (nem) mennek a dolgok. Nincs ez, nincs az, viszont fejetlenség van. A színész pizsamában- köntösben bolyong, fontoskodik, aggódik. Emblematikus figura az egyszerre valóságos és jelképes helyszínen. Valaki, akinek a feje fölött történnek a dolgok.
Nagy Imreként ugyanaz az ember magas szinten. Joggal gyanakszunk, hogy a szemüvegmotívum nem véletlen: lehet itt tisztán látni? Nagy Imrét egy sűrített „moszkvai” jelenetben előbb Rákosi, aztán Kádár vezeti meg. Később már csak az utóéletét látjuk, ha tetszik: a föltámadását. (A kórházepizódban egyébként az igazi Nagy Imre is megszólal: nevezetes november 4-i rádióbeszédét mondja.) Kovács Zsolt a legendáriumot játssza el, a sodródó politikust és tisztességes embert, aki ragaszkodott küldetéséhez és mártíriumához. E jelenetek műfaja: lírai fantázia és groteszk. Nagy Imrét posztumusz, de még színpadi életében rehabilitálja Hruscsov, megmenti James Bond, Holdra röpíti az asztronauta Armstrong, alagutat ás neki If várából a Hősök terére egy barát, s végül úttörők gyűrűjében – saját akasztott holtteste alatt – kisétál az épületből a halhatatlanságba. Kovács Zsolt mindezt csöndes beletörődéssel tűri. Szabadkozik, csodálkozva pislog, nem tudja, hová legyen. Kicsi, szelíd öregúr. Nem akar, nem tud hőssé válni. Fejét a válla közé húzza, mint aki fölkészülten várja a következő sorscsapást. Pátosz nélkül viseli sorsát, jelen esetben a bizarr megdicsőülést. A színész nem utánozza modelljét, nem veszi át gesztusait, nem akar külsőleg hasonlítani hozzá. Az emberi lényegét közvetíti: a csöndes konzekvenciát, amelynek végső fölismerésével és vállalásával példát mutat egy elvtelen és haszonleső kornak.