Kortársunk 1935-ből

Beethoven-szonáták Arthur Schnabeltől

Árulkodóak a füzetben közölt képek. Az egyiken, 1933-ban Schnabel szivarral a kezében áll, pocakja ha roppantnak nem is, mindenképpen jelentékenynek mondható, bajsza tömött, jól ápolt, mellényes öltönye makulátlan, jobb keze a nadrágzsebében; úgy tűnik, esze ágában sincs zongorázni, inkább úgy fest, hamarosan lerakja a dohányrudat, hogy aztán derekasan nekifeszüljön megszokott biliárdjátszmájának berlini törzskávéházában. A másik képen, 1939-ben már munka közben látjuk, valamely lemezstúdióban, de nem játszik most sem, elfordul a zongorától, és valami kamaszos hetykeséggel néz a kamerába. Igen, Arthur Schnabeltől (1882–1951) távol állt bármiféle zilált fürtű művészallűr; szigorúan a műre koncentrált, egy-két elavultabb megoldásától eltekintve talán ezért hat játéka ma is rendkívül modernnek; szinte minden mai zongorista adósa. A virtuózok, az improvizátorok korában ő kottahűségre törekedett, nem azon volt, hogy elbódítsa-elkápráztassa a hallgatót, hanem hogy ráébressze az egyszerű titokra, miszerint a művészet létkérdés. Előadásában minden szerkezeti elem matematikai világossággal ragyog, ám ettől a játék még megmarad spontánnak, frissnek, csakhogy ez a naivitás minden pillanatban ellenőrzött. Persze kár lenne hidegnek elgondolni ezt a művészetet! Ugyan ki játssza elbűvölőbben, varázslatosabban a sajnálatosan a repertoár peremére szorult Fisz-dúr szonátát (op. 78), mely állítólag Beethoven kedvence volt? És mikor hallani ilyen reggeli fényben a Waldstein-szonáta első tételét? Mindamellett még ezen a ragyogáson is túltesz a harmadik tétel főtémájának megszületése. Valóban a semmiből keletkezik ez a varázs, a témafejen még ott csillog a világ keletkezésének hajnali harmata, hogy aztán fénybe boruljon az egész világ.