Körömszakadtáig

Eli Roth: Motel

Példaképéhez és társproduceréhez, Quentin Tarantinóhoz hasonlóan a horrormegszállott Eli Roth nemcsak merít és tanul a korábbi évtizedek zsánerdarabjaiból, de erőtlen feldolgozások forgatása és idézetek felmutatása helyett ő is arra törekszik, hogy elemi erővel adja vissza azt, amit soha nem lehet elvenni tőlünk: az aládörmögős videofilmek okozta primer borzongás és szórakozás élményét.
Az 1972-es születésű Roth jól nevelt gyermek módjára nyolcévesen nyúlt először super8-as kamerához, mert A nyolcadik utas: a Halál (1979) állítólag akkora hatást gyakorolt rá, hogy a következő években mintegy ötven rövidfilmet forgatott testvéreivel és barátaival, majd felvették a New York University filmszakára. A keleti parton diplomás filmesként a segédrendezői tiszttől kezdve a segédvágói munkáig sok területen próbálta ki magát, majd ideje nagy részét az írásnak szentelte, de Randy Pearlstein barátjával közösen írt Kabinláz című forgatókönyvének megfilmesítésére két év ádáz harc után sem tudott pénzt szerezni. Los Angelesben azonban több szerencsével járt: animációs sorozatot készített (Chowheads – Kajafejek), mely hajszál híján adásba került, csakhogy a tévécsatorna fejét – aki eleinte felkarolta Roth ötletét – éppen egy nappal a tervezett bemutató előtt rúgták ki. A tapasztalattal igen, de sikerekkel egyelőre nem büszkélkedő filmes azonban nem adta fel, inkább tovább izgett-mozgott, mígnem David Lynch mellett kötött ki, akinek épülgető honlapjához (davidlynch. com) segített anyagokat összeállítani. Sokaknak éppen ezért okozott meglepetést az, hogy a végül családi és baráti kölcsönökből, potom másfél millió dollárból leforgatott 2002- es Kabinláz nem Lynch melodrámai misztikus-tudatalatti világát építette tovább, hanem szakasztott olyan lett, mint egy poszt-csernobili videohorror megspékelve némi pre-AIDS szexszel. A hétvégi kiruccanásra induló fiatalok és az őket felfaló gyilkos vírus küzdelmének erdőszéli története az év legjövedelmezőbb horrorja volt, mert egyszerre elégítette ki a remake-ekben utazó tömegek és az igényes filmfalók ijedelemigényét. A Kabinláz nem tinihorror, hanem a műfaj hetvenes-nyolcvanas évekbeli újjászületésének tinisen friss és véresen rothadt felidézése – érzékeny és vérzékeny darab, mely nem utánoz, hanem megismétel, és nem hagyja, hogy az annak idején a tévéképernyőkre ragadt vér megalvadjon.