Csodadrogok, felfedezések
Könyvek tudatmódosító orvosokról
Mi az a szer, ami egyaránt gyógyítja a diszpepsziát, a hisztériát és a hátfájdalmat, serkenti a szexuális fantáziát, bepillantást enged a tudat természetébe, valamint kiváló helyi érzéstelenítő, ráadásul az amerikai sebészet atyja szerint a túlhajszolt orvos megmentője?
Howard Markel frissen megjelent angol nyelvű könyve, Az addikció anatómiája (alcíme: Sigmund Freud, William Halsted és a csodadrog kokain) nemcsak a neves ideggyógyász és az iskolateremtő sebész életútját elemzi a droghasználat szempontjából, hanem arra is kísérletet tesz, hogy bemutassa, milyen gondolatok, felfedezések születtek a kokain révén. A The New York Times könyvismertető rovatában Dwight Garner részletesen elemzi az orvostörténész Markel könyvét,és felsorolja azokat az intellektuális hírességeket, akik a 19. század második felében a kokain odaadó hívei voltak (pl. Jules Verne, Henrik Ibsen, Thomas Edison, Robert Louis Stevenson, Alexandre Dumas, Arthur Conan Doyle).
Ezzel a droggal foglalkozott Freud első fontosabb tudományos publikációja (Über Coca, 1884). Freud másfél évtized után le tudott szokni a szerről, nem úgy, mint Halsted, aki élete végéig függő maradt, és a személyiségét is eltorzította az intravénás szerhasználat (Freud nyálkahártyán keresztül juttatta a szervezetébe a drogot).
A tudománytörténészek szerint – írja könyvében Howard Markel – kapcsolat van Freud kokainhasználata és legismertebb nézetei között, a bécsi neurológus így jöhetett rá arra, hogy a tudattalan hozzáférhető beszélgetésen alapuló terápia révén, valamint arra is, hogyan kezeli az elménk az élvezetet, illetve a valóságot, hogyan értelmezhetők az álmok, hogyan történik a szexuális fejlődés, és az így szerzett belátások révén dolgozta ki az Ödipusz-komplexus, az egó és a felettes én elméleteit.
William Halsted (1852-1922) a kor legnagyobb amerikai sebésze volt, az aszepszis, az anesztézia élharcosa és különböző műtéti technikák kifejlesztője, a gumikesztyű feltalálója. Az ő életében a kokainfüggőség nemcsak jó ötleteket adott, hanem nagy károkat is okozott, ezek bemutatásával részletesen foglalkozik egy másik, a The New York Times által ismertetett könyv, amit a plasztikai sebész Gerald Imber írt: Genius on the Edge, The Bizarre Double Life of Dr. William Stewart Halsted.
Más típusú tudatmódosító használatának tulajdonítja Nobel-díjat érő felfedezéseit a biokémikus Kary Mullis. A New Scientistben olvashatunk részleteket egy új könyvből (Free Radicals: The Secret Anarchy of Science), amelyben Michael Brooks leírja, hogy a polimeráz láncreakciót kidolgozó Mullis az 1960-as években kezdte önkísérleteit az LSD-vel, amikor az még legális volt, majd mint a tudós maga később nyilatkozta, az LSD és a hasonló hallucinogének tették lehetővé, hogy képessé vált vizuálisan gondolkodni, és elképzelni, hogyan lehetne a DNS-láncokat szeparálni és másolni (részletesebb beszámolót olvashatunk Mullis önéletrajzában: Dancing Naked in the Mind Field).
Könyvében Michael Brooks egyébként olyan kutatókról ír, akik nem felelnek meg a racionális, felelősségteljes tudósról kialakult sztereotíp képnek, így megemlíti Francis Cricket és James Watsont is, akik a DNS-spirál felfedezése felé vezető útjukon egyszerűen ellopták mások, pl. Rosalind Franklin eredményeit és adatait. (Crick egyébként szintén LSD segítségével látta meg a helikális szerkezetet.)
A tudós aztán sokat töprengett arról, hogyan befolyásolják a hallucinogének az agyműködést.
