Kóka János így elmélkedik az egészségügy három évtizedéről

Kóka János az új, önálló tárca apropóján vette górcső alá a rendszerváltás óta eltelt három és fél évtized egészségpolitikai kísérleteit, rávilágítva arra: miért maradt a magyar egészségügy egy sor félkész építkezés története.

A hazai piac egyik vezető privát egészségügyi szolgáltatójának alapítója szerint Magyarországon szinte minden kormány meg akarta reformálni az egészségügyet, mégis nagyon kevés vezetőnek sikerült maradandó, működő intézményi rendet hátrahagynia. A szerző a próbálkozásokat nem gonosz szándéknak, hanem egy „hosszú, zaklatott kísérletsorozatnak” látja, amelynek végkicsengése keserű: jó egészségügyet könnyű ígérni, nehéz csinálni, és szinte lehetetlen fenntartani.

Elemzésében Kóka kronologikus sorrendben veszi végig az elmúlt 35 év meghatározó minisztereit és időszakait:

• Surján Lászlótól (1990-1994) a decentralizáció és az önkormányzati kórházfenntartás indítását eredezteti, ami utóbb „adósságbombává” és „felelősségi vákuummá” vált.

• Kökény Mihály (1996-1998) időszakát a strukturális újrarajzolás és a mai napig alapnak számító 1997-es törvény időszakaként említi, ugyanakkor a krónikus finanszírozási hiány kialakulását is ehhez a korszakhoz köti.

• Gógl Árpád (1998–2000) próbálkozásait a politikai támogatás hiánya miatt látja sikertelennek, míg Mikola István (2000–2002) prevenciós programját olyan kezdeményezésként értékeli, amelyből hiányzott a ciklusokon átívelő állami elkötelezettség.

• A Csehák Judit-féle (2002-2003) összevont tárcát (ESZCSM) fókuszvesztésként, Rácz Jenő (2004–2006) időszakát pedig a későbbi, bukással végződő reformok „előkészítőjeként” jellemzi.

• A Molnár Lajos – Horváth Ágnes (2006-2008) páros reformkísérletét a rendszerváltás utáni egészségpolitika „legnagyobb ütközéseként” írja le, amelynek tanulsága máig érvényes: „Magyarországon nem elég, hogy egy reform közgazdaságilag védhető legyen. Eladhatónak is kell lennie.”

A 2010 utáni korszakot – Szócska Miklós paradigmaváltási kísérletét, Ónodi-Szűcs Zoltán csendes konszolidációját, Horváth Ildikó járványkezelését és Takács Péter belügyi centralizációját – elemezve Kóka arra mutat rá, hogy a szakmai ambíciókat gyakran a forráshiány vagy a politikai akarat hiánya törte derékba.

Az új egészségügyi miniszter, Hegedűs Zsolt kinevezése kapcsán a szerző emlékeztet: a szakminiszter mozgásterét a magyar közjogi rendszerben nemcsak szakmai tudása, hanem elsősorban a miniszterelnöktől kapott felhatalmazás mértéke határozza meg.

Kóka szerint Hegedűs ambíciója szükséges, de nem elégséges feltétel. Mint írja: „az egészségügy harminc éves tanulsága pontosan ez: az egyénnél erősebb a rendszer. Kivéve, ha mögé áll az, aki a rendszert mozgatja.”

A cikk zárásaként a szerző a minisztérium megalapítását követő kérdésekre fókuszál: „Habemus voluntatem, habemus pecuniam, habemus patientiam?” (Van akaratunk, van pénzünk, van türelmünk?) – teszi fel a kérdést, hangsúlyozva, hogy a rendszert csak súly, pénz, adat, jogkör és valódi politikai hátország birtokában lehet tartósan rendbe tenni.

2021-ben a Külgazdasági és Külügyminisztérium 278 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyújtott a Doktor24 Multiklinika beruházáshoz. A képen Szijjártó Péter külügyminiszter, Simicskó István, fideszes országgyűlési képviselő, és Kóka János, egykori gazdasági miniszter, a Doktor24 igazgatóságának elnöke. A beruházást kétszer adták át, egyszer a sajtó jelenlétében, majd egy hónappal később a külügyminiszterrel, a sajtó kizárásával (Fotó: Szijjártó Péter hivatalos Facebook-oldala, 2021)