Klosterneuburgi csodák

Számos múzeum, borpince, színházi rendezvény mellett július 8. és augusztus 2. között egy kis operafesztivál is várja a Bécstől egy ugrásra, festői környezetben fekvő apátság látogatóit.

 Aki csak egyszer is betévedt a Bécs közeli Klosterneuburg apátságában immár hagyományos nyári opera-előadások egyikére, az biztosan elhatározza: ide még visszatér. A hatalmas barokk épületegyüttes császári udvara a grinzingi szőlődombok lankái tövében, szép nyári estén muzsika nélkül is romantikus élmény, hát még amikor felcsendül a zene az általában igen jól kihasznált természetes díszletek között. Idén a Fidelio szerepel a műsorban, július 8-tól tíz előadáson. Beethoven operáját Bécsben régen vitték színre új betanulásban, ráadásul a klosterneuburgiak eltekintenek a manapság oly divatos modernizálástól, és megtartják az eredetileg elképzelt környezetet.
  Ez persze csak az egyik csemege, amit ez a Bécsből gyorsvasúton is megközelíthető, a belvárostól legföljebb negyedórányi autóútra lévő apátság – gyönyörű barokk templomával és nemrégiben teljes szépségében újjávarázsolt császári szárnyával – kínál. Ez utóbbit VI. Károly német–római császár (magyar királyként e néven a III.) annak idején az osztrák Escorialként álmodta meg, s ma úgy tűnik, a terv nem is lett volna nagyravágyó – ha a barokk épület is elkészül. Nem így történt. Bár 1734 és 1736 között tető alá került a kétemeletes barokk teremegyüttes, az úgynevezett kerti teremben és a márványteremben még felállították a nyolc, egyenként két és fél méter magas Atlasz-szobrot, de a mögé tervezett gigantikus folyosó és lépcső már nem készült el. Maradt minden a maga nyerseségében, a tégla nem kapott gazdag barokk díszítést, a hatalmas ablakokat 1740-ben befalazták, és pár évvel ezelőttig az épületet – a mindvégig működő apátság tőszomszédságában – raktárként használták. Tavaly óta ismét látogatható ez a rész is. A felújítókat dicséri, hogy meghagyták a nyers borítást, s a fantáziára bízzák, milyen lett volna ez a fantasztikus építmény, ha az uralkodó halála után tovább építik.
  Sok mostanában feltárt csoda éppen az operafesztiválnak köszönhető. A nyaranta itt megforduló – vagy ötvenezres – tömeg jobb kiszolgálására 2001-ben mélygarázs építésébe kezdtek: a munkák közben találtak rá újabb és újabb épületrészekre és a föld alatti folyosórendszerre, amely egyenesen elvezet az apátsághoz tartozó borászathoz. Most az opera-előadások közönségének is lehetősége van arra, hogy késő este megfelelő vezetéssel – és kóstolással egybekötve – bejárja ezt a labirintust. Az apátság birtokában lévő 108 hektáros területen termesztett szőlőt saját pincészetük dolgozza fel és értékesíti. 42 kanonok és 25 lelkész lakik itt, ők üzemeltetik ezt a mára már kiemelkedő idegenforgalmi létesítményt.
  A gyerekeknek minden évben egyszer külön előadást tartanak, megfelelő útmutatással, magyarázattal. Az újonnan megnyitott termekben rajzolhatnak, alkothatnak az apátság történetével összefüggő témákban. A helyhez sok legenda fűződik, ezekből a felnőttek a föld alatti helyiségekben egyedülálló világítási technikával láthatóvá tett barokk kincsek bemutatása közben is kapnak ízelítőt. A kultúrtörténeti ritkaságnak számító kert nyitva áll a látogatók előtt.
  Klosterneuburg menedéke azoknak, akik a nagyváros zajától távolabb szeretnek lakni. Az apátságot körülvevő romantikus kis utcákról látni a Dunát, s annak partján egy másik, a barokktól alaposan eltérő épületet. A kortárs művészetet nemcsak kedvelő, de gyűjtési szenvedélyével támogató Essl házaspár – a Baumax építésianyag-áruházlánc ma már nyugdíjas tulajdonosa – itt építette meg múzeumát. Az épület önmagában is megér egy látogatást; egyszerű vonalak jellemzik, rengeteg a fény, a tervező kihasználta az itt oly vonzó külvilág – egyik oldalon a Bécsi erdő nyúlványai, a másikon a Duna kanyarulata – adta minden lehetőséget.

Köztünk vannak

„Közöttünk vagy, élők élőt szeretnek”, írja Vas István a legjobb magyar musicalben (Egy szerelem három éjszakája), és a könyvhéten ez különösen igaz állítás. Most mégis két klasszikust ajánlunk az olvasó figyelmébe, akik bár halottak, mégis köztünk vannak, baráti szellemeik soha nem hagynak cserben.
  A prózaíró Kosztolányit természetesen nem kell bemutatni; úgy tűnik, a Nyugat első nemzedékéből nemcsak költőként, de elbeszélőként is ő a legnépszerűbb manapság. A két elegáns, szépen tördelt, ágyban is jól forgatható, remekül szerkesztett (Réz Pál munkája) kötet tökéletesen mutatja be a fejlődést, melyen ez a prózaművészet nagyjából harminc év alatt átment. Már az idő két végpontján álló kötetcímek is mélyen jellemzőek. Az első, az 1908-ban megjelent novellagyűjtemény a Boszorkányos esték, míg az utolsó, az 1936-os datálású könyv a Tengerszem címre hallgat. Azaz a némileg impresszionista kedélyű, futó benyomásokat, olykor ködös vagy egyenesen misztikus hangulatokat rögzítő kis pasztellképektől a végsőkig leegyszerűsödött, kemény vonalvezetésű, szigorú kontúrokkal megrajzolt acélmetszetekig jutunk el. A Tengerszem című csodálatosan letisztult novella főszereplője, a költő – Kosztolányi egyértelmű alteregója – ki is mondja a tisztaság, az egyértelműség, az egyszerűség vágyát-követelményét, miután feleségével meglátogatta a hegyvidéki fogadó alatt fekvő kis tengerszemet: „Ezután én inkább kis költő akarok lenni. Nem nagy. Olyan kicsiny, mint ez a tengerszem. És olyan mély.” A hosszú, sok jelzőt díszként hordó mondatok lecsupaszodnak, gyakori lesz a szinte tőmondatos megfogalmazás, a rövid kijelentésekben alig akad egyegy jelző, melyeket persze rendkívüli műgonddal választ ki az író. A kevesebb több – ez most a vezérelv. És egyszerűbb lesz a lélekrajz is, Kosztolányi – ifjúként Freud tudatos, ám kissé naiv követője – idősödvén egyre kevésbé hitt a pszichés jelenségek tudományos magyarázatában; rájött, hogy olykor a véletlen vagy egyszerűen valami megmagyarázhatatlan – a lelkieken egyszerre inneni és túli – dolog uralja egy ember életét vagy sorsát. Egy rosszul szabott öltöny (Tailor for gentlemen), egy jelentéktelen embert indokolatlan dühvel gyűlölő kutya (Alfa), egy túlságosan elegáns rántotta (Omelette á Woburn), egy véletlenül megnyert keresztrejtvény- pályázat (Kása Ilona szerencséje), egy hebehurgya mozdulat (Kínai kancsó) mind-mind alkalmas arra, hogy feltárja egy ember létezésének riasztó mélységeit, sokféle ismeretlen poklát. E formálás alapja Kosztolányi alakmásának, Esti Kornélnak az ars poeticája: „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység”. A két réteg közti átmenet prózája legsajátabb otthona.
  (Osiris Kiadó, 2007, 634+627 oldal, 8500 Ft) Radnóti Miklóst elsősorban költőként tiszteljük, és szeretjük is – ami nem túlzás, hiszen statisztikák szerint az ő verseskötetei kelnek el a legnagyobb példányszámban a 20. századi jeleseink közül. Prózája sem mennyiségben, sem kvalitásban nem mérhető a Kosztolányiéhoz, és a friss kötetben közzétett (a szerkesztés Ferencz Győző gondos munkája) apró karcolatai, tárcanovellái nem is módosíthatják ezt a vélekedést. Ám a kötetből kiderül, hogy kritikusnak, esszéistának elsőrendű volt; érzékeny, meglehetősen biztos ítéletű (noha természetesen nem tévedhetetlen), jó ízlésű bíráló, a világirodalomban is biztosan tájékozódó kalauz. Meglepő, hogy – ellentétben szinte valamennyi kortársával – mennyire érdeklődött a nők által létrehozott irodalom iránt: a könyvben nem kevesebb, mint tizenöt hölgyszerzőről találhatunk rövidebb- hosszabb elemzést; Kaffka Margitról pedig szinte egy egész könyvnyi írása maradt ránk. A legmegrázóbb a József Attila hátrahagyott verseit taglaló írás. „A gazdag után vagyon marad, a költő után versek és töredékek. A költő mindig tékozló természet, hagyni akar maga után, hagyni az utókornak, mert a kor mindig cserbenhagyta a költőt.” Az 1941-ben írt sorokat olvasva ugyan kinek ne jutna eszébe a pár évvel később magyar nyilasok által meggyilkolt Radnóti Miklós, akit a kor valóban iszonyatosan cserbenhagyott, és akinek „Bori notesz” elnevezésű, feltehetően a költő saját vérével szennyezett hagyatéka a legrettenetesebb, a legdrámaibb testamentum egész irodalmunk történetében?!

BÁN ZOLTÁN ANDRÁS