Kilencven perc alatt a Föld körül
2007. december 01. 00:00
Nem túlzás azt állítani, hogy a 2007-es év az európai produkciók éve volt, hiszen a 15 legjobb külföldi film több mint fele az öreg kontinensen készült, a legsikerültebb hollywoodi produkciók közül kettőt európai rendezett, a maradék pedig vagy elismert mester munkája, vagy filléres független produkció. Álljon itt egy szubjektív lista, hogy ne csak a levegőbe beszéljünk: 1. A faun labirintusa, 2. Az álom tudománya, 3. L’ecsó, 4. Melquiades Estrada három temetése, 5. Külvárosi fények, 6. Főfőnök, 7. Shortbus, 8. Persepolis, 9. A királynő, 10. Őfelsége pincére voltam, 11. A Bourne-ultimátum, 12. A zodiákus, 13. Fekete Dália, 14. A tökéletes trükk, 15. 4.
A legjobbak között találunk szabályos akciófilmet, film noirt, thrillert, életrajzi drámát, regényadaptációt és történelmi fantasyt, de a kísérleti játékfilmek jelenléte legalább olyan hangsúlyos, mint az animációs filmeké. Aki Kaurismäkitól kezdve David Fincherig számos nagy rendező jelentkezett nevét meg nem szégyenítő filmmel, ezek közül jó pár visszatérésnek is tekinthető, de gyakoribb a magas szinten tartás, az életmű óvatos, de biztos tovább építése.
A Külvárosi fények egzisztencialista fekete komédiája, a Fekete Dália véresen pontos korrajza, A Bourne-ultimátum feszes tempója, A tökéletes trükk suspenceben bővelkedő sokfedeles története, az Őfelsége pincére voltam megértő bája és kecses-savanyú világlátása, A királynő kiegyensúlyozott és majdnem objektív valóságrajza, A faun labirintusának meseszerű kegyetlensége és a L‘ecsó pazar dramaturgiája és megvalósítása mind azt bizonyítják, hogy a digitális korban is van létjogosultsága a filmművészetnek, és hogy vannak olyan alkotók, akiknek kisujjukban van a történetmesélés tudománya. Ők azok, akik miatt érdemes életrajzokat bújni, párhuzamokat keresni, utánaolvasni a készülő filmek történetének, és egyáltalán elővenni a moziműsort. Bennük úgy bízhatunk, mint a Mikulásban, a bolygók mozgásában vagy a periódusos rendszerben. Csalódni nem hagynak, legfeljebb meglepnek. Olyanok, mint kedvenc kofánk a piacon: ismerjük a portékájukat, egyetlen grimaszukból olvasni tudunk, és ha valami újjal rukkolnak elő, vidáman megkóstoljuk. Idén is találkoztunk néhány trükkös kofával, akik olyan csemegét ajánlottak, ami eddig ismeretlen volt számunkra, mégsem fekszi meg a gyomrot, inkább előkészíti az újabb csodák befogadására.
Michel Gondry, Lars von Trier, Marjane Satrapi, John Cameron Mitchell és Ilja Krzsanovszkij megalkuvást nem ismerő, merész művészek, akiknek köszönhetően nemcsak precíz, okos és fordulatos műfaji darabok káprázatában tölthettük az óévet, de megismerkedhettünk különleges filmnyelvbe csomagolt személyes víziókkal is, melyek a filmtörténeten túl személyiségünk fejlődéséhez is hozzájárulnak pár fejezettel. Gondry olyan szerelmes történetet álmodott (Az álom tudománya), mely az emberi lélekrugók működését a barkácsolt gyerekjátékok szerkezetéhez hasonlítja, von Trier díszlettelen paraszínházi kirándulása után pimaszul abszurd irodai színművet fabrikált (Főfőnök), Satrapi saját rajzolt életéből készített figyelemre méltó történelmi-társadalmi tablót (Persepolis), Mitchell újraértelmezte film és szexualitás kapcsolatát (Shortbus), Krzsanovszkij pedig elevenen boncolt fel egy komplett országot (4). Filmjeikben nemcsak az a közös, hogy szokatlan eszközökkel mutatnak be különleges vagy éppen hétköznapi helyzeteket, de az is, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a választott technikához, mellyel a vászonra szegezik a néző tekintetét, mintegy beszippantva őt birodalmukba. A Shortbus nyitánya például egy bámulatosan ötletes makettvárost pásztáz, ami annyira mesés, hogy meg sem rökönyödünk az első jeleneten, melyben egy fiatalember saját férfiasságát igyekszik bekapni egy bonyolult jógapózban, miközben kamerája rögzíti a kísérletet. A 4 kezdete hasonlóan lehengerő: négy kóborkutya fekszik békésen egy sötét moszkvai utcán, amikor hirtelen négy hatalmas légkalapács üt az aszfaltra irdatlan robajjal, szétkergetve az ebeket. Az álom tudománya egy percre sem enged ki a képzelt valóságból: a főszereplő agyában lévő tévéstúdióból követjük az eseményeket, és drukkolunk a szerelmeseknek, hogy ki ne csússzanak a műsoridőből. A Főfőnök abszurd realista világa a Dogmaszabályoknak megfelelően jelenik meg, és még a gogoli alaphelyzet ellenére is képes elemelni a történetet a szürke hétköznapoktól, miközben a néző a hozzá hasonlók nyomorúságán nevet. A valósághoz az egyéni hangok közül Satrapi Persepolisa áll a legközelebb, hiszen az a szerző saját életét feldolgozó képregényen alapul, a gyerekkori mesék és víziók találkozása a való élettel azonban legalább olyan szürreálissá teszi a történetet, mint amilyen igaz mindaz, amiről szól.
Ennyi szép és jó után nehéz teljesebb filmes évet kívánni, hiszen ahogy a közmondás is tartja: ha nagyot kiáltunk, a remény hall meg utoljára. Inkább csendesen bízzunk benne, hogy a kasszasikerek jövő évi negyedik, ötödik és sokadik része mellett ismét lesz szerencsénk megbízható mesterekhez és merész újítókhoz.
A legjobbak között találunk szabályos akciófilmet, film noirt, thrillert, életrajzi drámát, regényadaptációt és történelmi fantasyt, de a kísérleti játékfilmek jelenléte legalább olyan hangsúlyos, mint az animációs filmeké. Aki Kaurismäkitól kezdve David Fincherig számos nagy rendező jelentkezett nevét meg nem szégyenítő filmmel, ezek közül jó pár visszatérésnek is tekinthető, de gyakoribb a magas szinten tartás, az életmű óvatos, de biztos tovább építése.
A Külvárosi fények egzisztencialista fekete komédiája, a Fekete Dália véresen pontos korrajza, A Bourne-ultimátum feszes tempója, A tökéletes trükk suspenceben bővelkedő sokfedeles története, az Őfelsége pincére voltam megértő bája és kecses-savanyú világlátása, A királynő kiegyensúlyozott és majdnem objektív valóságrajza, A faun labirintusának meseszerű kegyetlensége és a L‘ecsó pazar dramaturgiája és megvalósítása mind azt bizonyítják, hogy a digitális korban is van létjogosultsága a filmművészetnek, és hogy vannak olyan alkotók, akiknek kisujjukban van a történetmesélés tudománya. Ők azok, akik miatt érdemes életrajzokat bújni, párhuzamokat keresni, utánaolvasni a készülő filmek történetének, és egyáltalán elővenni a moziműsort. Bennük úgy bízhatunk, mint a Mikulásban, a bolygók mozgásában vagy a periódusos rendszerben. Csalódni nem hagynak, legfeljebb meglepnek. Olyanok, mint kedvenc kofánk a piacon: ismerjük a portékájukat, egyetlen grimaszukból olvasni tudunk, és ha valami újjal rukkolnak elő, vidáman megkóstoljuk. Idén is találkoztunk néhány trükkös kofával, akik olyan csemegét ajánlottak, ami eddig ismeretlen volt számunkra, mégsem fekszi meg a gyomrot, inkább előkészíti az újabb csodák befogadására.
Michel Gondry, Lars von Trier, Marjane Satrapi, John Cameron Mitchell és Ilja Krzsanovszkij megalkuvást nem ismerő, merész művészek, akiknek köszönhetően nemcsak precíz, okos és fordulatos műfaji darabok káprázatában tölthettük az óévet, de megismerkedhettünk különleges filmnyelvbe csomagolt személyes víziókkal is, melyek a filmtörténeten túl személyiségünk fejlődéséhez is hozzájárulnak pár fejezettel. Gondry olyan szerelmes történetet álmodott (Az álom tudománya), mely az emberi lélekrugók működését a barkácsolt gyerekjátékok szerkezetéhez hasonlítja, von Trier díszlettelen paraszínházi kirándulása után pimaszul abszurd irodai színművet fabrikált (Főfőnök), Satrapi saját rajzolt életéből készített figyelemre méltó történelmi-társadalmi tablót (Persepolis), Mitchell újraértelmezte film és szexualitás kapcsolatát (Shortbus), Krzsanovszkij pedig elevenen boncolt fel egy komplett országot (4). Filmjeikben nemcsak az a közös, hogy szokatlan eszközökkel mutatnak be különleges vagy éppen hétköznapi helyzeteket, de az is, hogy foggal-körömmel ragaszkodnak a választott technikához, mellyel a vászonra szegezik a néző tekintetét, mintegy beszippantva őt birodalmukba. A Shortbus nyitánya például egy bámulatosan ötletes makettvárost pásztáz, ami annyira mesés, hogy meg sem rökönyödünk az első jeleneten, melyben egy fiatalember saját férfiasságát igyekszik bekapni egy bonyolult jógapózban, miközben kamerája rögzíti a kísérletet. A 4 kezdete hasonlóan lehengerő: négy kóborkutya fekszik békésen egy sötét moszkvai utcán, amikor hirtelen négy hatalmas légkalapács üt az aszfaltra irdatlan robajjal, szétkergetve az ebeket. Az álom tudománya egy percre sem enged ki a képzelt valóságból: a főszereplő agyában lévő tévéstúdióból követjük az eseményeket, és drukkolunk a szerelmeseknek, hogy ki ne csússzanak a műsoridőből. A Főfőnök abszurd realista világa a Dogmaszabályoknak megfelelően jelenik meg, és még a gogoli alaphelyzet ellenére is képes elemelni a történetet a szürke hétköznapoktól, miközben a néző a hozzá hasonlók nyomorúságán nevet. A valósághoz az egyéni hangok közül Satrapi Persepolisa áll a legközelebb, hiszen az a szerző saját életét feldolgozó képregényen alapul, a gyerekkori mesék és víziók találkozása a való élettel azonban legalább olyan szürreálissá teszi a történetet, mint amilyen igaz mindaz, amiről szól.
Ennyi szép és jó után nehéz teljesebb filmes évet kívánni, hiszen ahogy a közmondás is tartja: ha nagyot kiáltunk, a remény hall meg utoljára. Inkább csendesen bízzunk benne, hogy a kasszasikerek jövő évi negyedik, ötödik és sokadik része mellett ismét lesz szerencsénk megbízható mesterekhez és merész újítókhoz.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
