Kell-e beszélni a halálról?
A halál kérdését eltoljuk magunktól és az ellátórendszer sem tud ennek kezelésében segíteni, mondta az NLC-nek László Zsófia egészségpszichológus.
Ma a kórházakban sok beteg és hozzátartozó érzi úgy, hogy nem kap megfelelő tájékoztatást az állapotáról és a rossz híreket is érzelemmentesen közlik vele. Mi lehet ennek az oka?
A betegséggel, halállal kapcsolatos élethelyzetek, a kórházi körülmények a legerősebb szorongásokat, félelmeket előhívó szituációk. Ahhoz, hogy egy segítő foglalkozású ember, például egy orvos a lehető legjobban tudjon ilyenkor kommunikálni, idő, energia és empátiás készség kell az összehangolódáshoz. Ez utóbbira az orvosképzésben nagyon kevés hangsúly kerül. Bár vannak orvosi kommunikációs kurzusok, de azt például, hogy mit jelent az a transz-szerű állapot, amibe a súlyos életvégi kérdések esetén akár az intenzív osztályon, akár máshol, a halálhoz közel, majdnem mindenki – beteg és hozzátartozó egyaránt – belekerül, nem feltétlenül tanítják. Pedig ilyenkor megváltozik a gondolkodás és a racionális orvosi nyelvezet gyakran egyáltalán nem hatékony. Az empatikus kapcsolódásra pedig gyakran a túlterheltség, feszített munkatempó, kimerült testi-lelki energiák miatt nincs lehetőség.
Igen, de sokszor azt sem kapják meg, hogy megérintik a karjukat és a nevükön szólítják őket.
Sajnos, pedig ez jó lenne. A páciensnek vészhelyzetben nem egy hosszú diagnózisra van szüksége, hanem arra, hogy megmondják, most kórházban van és beteg, de van segítsége. Le kell horgonyozni őt a pillanatban, és nemcsak őt, hanem a családját is, amelyik gyakran nagyobb pánikban van, mint maga a beteg. Ilyenkor az orvos esetleg el tudja mondani azt, amit a protokoll szerint kell: a leletek eredményét, az alkalmazott terápiát, satöbbi. Mást pedig gyakran nem mond, mert azt meg nem tanulja, nincs rá ideje, vagy, úgy érzi, hogy nem dolga. Nagy a nyomás is rajta, mert igazából mindenki tudni szeretné, hogy Mari nénivel egész pontosan mi lesz, és ezt valójában ő sem tudja. Én többek között fontos feladatomnak tartom támogatni az együttműködő felek kommunikációjának hatékonyságát.
Az orvosok hogy reagálnak a munkájára?
Értékelik. Akkor pedig különösen, amikor ez nekik is segítség, mert a beteg a beszélgetések következtében együttműködőbb, kezelhetőbb, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lesz. Az a célom, hogy összekössem őket. Az orvosnak, ápolónak, terapeutának információkat tudok átadni, ami segítheti a munkájukat – Mi az, ami hiányzik a betegnek? Mi az, amit nem tud, amit nem ért? Milyen testi-lelki fájdalmai vannak éppen? Nyilván ezt nagyon diszkréten kezelve, hiszen a beteg titkait, a szükségesnél személyesebb információkat nem adom tovább.
