Játék határokkal
2007. május 01. 00:00
Aveterán színész Tommy Lee Jones első rendezése igazi határjáték: cselekménye a mexikói– amerikai határon játszódik, a főszerepet is alakító Jones a színészet és rendezés határán keres (és talál) alkotói egyensúlyt, a forgatókönyvíró Guillermo Arriaga (Korcs szerelmek, 21 gramm, Babel) pedig maga is gyakorlott határátlépő, ráadásul a Melquiades Estrada három temetése a western műfaji határait feszegeti.
A klasszikus westernekben a végtelen táj mellett főszerephez jutott az egyszerű erkölcsi parancsolat is, hiszen az új területeket felderítő és „megszelídítő” cowboyok egyszerű, de nem leegyszerűsítő igazságokban hittek, olyan morális parancsokat követtek, melyek segítségükre voltak a puszta törvényeinek megértésében, és saját törvénykezésük alkalmazásában. A westernhősök lelkét a sziklás táj formálta érdesre és végtelenre, ezért olyan fontos motívum történeteikben a napokig tartó utazás, melynek során kiderülhet, hogy milyen a harmónia köztük és a táj között. Az utazás már John Ford Üldözőkjében is főszerepet kapott, ám akkor még a természet és más kultúrák törvényeinek felderítése volt az igazi kaland, azóta azonban sok homokszem átrepült a sivatagon. A kései westernekben, a hatvanas évek végétől egyes alkotóknál előtérbe kerül a mítosz halványodása, a hagyományos (a táj és az ember együttéléséből kialakult) értékek bukása, a városi létformával együtt terjedő társadalmi tudat kártékony hatása a vandnyugat tiszta törvényeire. A vadnyugat hanyatlásának legjobb krónikása kétségtelenül Sam Peckinpah volt, akit pályatársai csak Véres Samként emlegettek, olyan kendőzetlenül vegyítette a kiábrándulást az erőszakkal. Peckinpah a mítosz lassú halálát pazar képekkel mutatta be: a több kamerával, különböző sebességgel rögzített akciójelenetek különösen kegyetlen hatását Rodriguez és Tarantino is elirigyelte tőle, az övéinél borostásabb, mosdatlanabb cowboyokat pedig azóta sem produkált az Álomgyár. Peckinpah neve esetünkben nem a szüntelen akció miatt merül fel, hanem a gondolat rokonsága okán. Tommy Lee Jones első rendezése ugyanis a bukott vadnyugati értékek után siránkozik, ráadásul olyan átéléssel és hitelességgel, hogy Véres Sam is megnyalhatná utána mind a tíz rohadó ujját.
A Melquiades Estrada három temetése már címében is hordoz némi fekete humort, és emlékeztet a fent bemutatott mester egyik kevéssé ismert munkájára (Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!), melyben a címszereplő fejét egy sírból lopja el a főhős. Jones és Arriaga filmjében azonban nem hozni kell a fejet, hanem vinni, a történet során háromszor elföldelt Estrada ugyanis azt kérte egykori barátjától és munkaadójától, Pete Perkinstől (Tommy Lee Jones), hogy szülőfalujában temesse el őt. Perkins nem is késlekedik: mielőtt kiásná a texasi határváros temetőjéből barátja holttestét, ellátogat ahhoz a zöldfülű és brutális határőrhöz, aki tévedésből lelőtte (majd a sivatagban elásta) Estradát, megkötözi őt, és arra kényszeríti, hogy lóháton vele (és a hullával) tartson Mexikóba. Kétségtelen, hogy drámai a helyzet (különösen, mert a helyi rendőrség és határőrség is a nyomukban van), Perkins magabiztossága és igazságtudata azonban a legnagyobb sietség (és sivatagi veszélyek) közepette is földöntúli nyugalmat kölcsönöz a filmnek.
A morcos cowboy és a sértődött határőr utazása lassú alámerülés a bűn és bűnhődés vadnyugati birodalmába, kígyómarással, hullafésüléssel, falusi vendégszeretettel, lózuhanással és vak öregemberrel tarkított erkölcsi példázat megkapóan egyszerű és tiszta, ugyanakkor szokatlanul erős rendezői és színészi eszközökkel elbeszélve. A történet egyenes vonalát a film első felében meg-megtöri az Arriagától megszokott időbeli ugrándozás (a néző számára eleinte nehézséget is okoz a temetések sorrendbeliségének megállapítása), a hoszszú út során azonban sok minden a helyére kerül: többek között az idő is. Tommy Lee Jones első rendezése stílusos erkölcsi western tehát, a régi értékek (és a régi barátok) átmentése az illegális munkavállalás, a határ menti korrupció korában – a határ túlsó oldalára. Fanyar humora, csendes igazsága, gyönyörű képei arról árulkodnak, hogy van még emberi a természetben, és van még természetes az emberben.
A klasszikus westernekben a végtelen táj mellett főszerephez jutott az egyszerű erkölcsi parancsolat is, hiszen az új területeket felderítő és „megszelídítő” cowboyok egyszerű, de nem leegyszerűsítő igazságokban hittek, olyan morális parancsokat követtek, melyek segítségükre voltak a puszta törvényeinek megértésében, és saját törvénykezésük alkalmazásában. A westernhősök lelkét a sziklás táj formálta érdesre és végtelenre, ezért olyan fontos motívum történeteikben a napokig tartó utazás, melynek során kiderülhet, hogy milyen a harmónia köztük és a táj között. Az utazás már John Ford Üldözőkjében is főszerepet kapott, ám akkor még a természet és más kultúrák törvényeinek felderítése volt az igazi kaland, azóta azonban sok homokszem átrepült a sivatagon. A kései westernekben, a hatvanas évek végétől egyes alkotóknál előtérbe kerül a mítosz halványodása, a hagyományos (a táj és az ember együttéléséből kialakult) értékek bukása, a városi létformával együtt terjedő társadalmi tudat kártékony hatása a vandnyugat tiszta törvényeire. A vadnyugat hanyatlásának legjobb krónikása kétségtelenül Sam Peckinpah volt, akit pályatársai csak Véres Samként emlegettek, olyan kendőzetlenül vegyítette a kiábrándulást az erőszakkal. Peckinpah a mítosz lassú halálát pazar képekkel mutatta be: a több kamerával, különböző sebességgel rögzített akciójelenetek különösen kegyetlen hatását Rodriguez és Tarantino is elirigyelte tőle, az övéinél borostásabb, mosdatlanabb cowboyokat pedig azóta sem produkált az Álomgyár. Peckinpah neve esetünkben nem a szüntelen akció miatt merül fel, hanem a gondolat rokonsága okán. Tommy Lee Jones első rendezése ugyanis a bukott vadnyugati értékek után siránkozik, ráadásul olyan átéléssel és hitelességgel, hogy Véres Sam is megnyalhatná utána mind a tíz rohadó ujját.
A Melquiades Estrada három temetése már címében is hordoz némi fekete humort, és emlékeztet a fent bemutatott mester egyik kevéssé ismert munkájára (Hozzátok el nekem Alfredo Garcia fejét!), melyben a címszereplő fejét egy sírból lopja el a főhős. Jones és Arriaga filmjében azonban nem hozni kell a fejet, hanem vinni, a történet során háromszor elföldelt Estrada ugyanis azt kérte egykori barátjától és munkaadójától, Pete Perkinstől (Tommy Lee Jones), hogy szülőfalujában temesse el őt. Perkins nem is késlekedik: mielőtt kiásná a texasi határváros temetőjéből barátja holttestét, ellátogat ahhoz a zöldfülű és brutális határőrhöz, aki tévedésből lelőtte (majd a sivatagban elásta) Estradát, megkötözi őt, és arra kényszeríti, hogy lóháton vele (és a hullával) tartson Mexikóba. Kétségtelen, hogy drámai a helyzet (különösen, mert a helyi rendőrség és határőrség is a nyomukban van), Perkins magabiztossága és igazságtudata azonban a legnagyobb sietség (és sivatagi veszélyek) közepette is földöntúli nyugalmat kölcsönöz a filmnek.
A morcos cowboy és a sértődött határőr utazása lassú alámerülés a bűn és bűnhődés vadnyugati birodalmába, kígyómarással, hullafésüléssel, falusi vendégszeretettel, lózuhanással és vak öregemberrel tarkított erkölcsi példázat megkapóan egyszerű és tiszta, ugyanakkor szokatlanul erős rendezői és színészi eszközökkel elbeszélve. A történet egyenes vonalát a film első felében meg-megtöri az Arriagától megszokott időbeli ugrándozás (a néző számára eleinte nehézséget is okoz a temetések sorrendbeliségének megállapítása), a hoszszú út során azonban sok minden a helyére kerül: többek között az idő is. Tommy Lee Jones első rendezése stílusos erkölcsi western tehát, a régi értékek (és a régi barátok) átmentése az illegális munkavállalás, a határ menti korrupció korában – a határ túlsó oldalára. Fanyar humora, csendes igazsága, gyönyörű képei arról árulkodnak, hogy van még emberi a természetben, és van még természetes az emberben.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
