Ismeretterjesztő pepitizmus

  A polgárpukkasztó John Waters 1988-as kultfilmjéből készülhetett volna késelős polgárjogi dráma vagy pettingelős tinivígjáték is. Hollywood azonban szerencsére most sem kockáztatott, és olyan műfajt választott, mely a 9/11 utáni paranoia és óvatoskodás éveiben is osztatlan sikert aratott: a musicalt. Igaz, a Chicago és a Dreamgirls is komoly társadalmi problémákkal foglalkozott, az üzenet azonban nem bántja annyira a néző fülét, ha „dalban mondják el”, ráadásul a pergő táncok és a szorgos reflektorok kényeztetik a szemet. A Hajlakk esetében szerencsés előrelépés történt, méghozzá mindkét terepen: a szúrós párbeszédek legalább annyira pörögnek, mint a táncos lábak; a történet nem esik szét dalbetétekre és dialógusokra, hanem lényegében egybefüggő zenefolyam; a virtuóz fényképezés pedig egyszerre felel meg a legmodernebb technikai követelményeknek és a stiláris idézetek szabályainak. A koreográfusként tucatnyi kasszasikerben (Boogie Nights; Tök alsó; Kapj el, ha tudsz!) közreműködő Adam Shankman átvette a watersi lendületet, ám az eredeti film szarkazmusát dögös taktusokba csomagolta, és olyan örömfilmet rendezett, mely a szemen keresztül az agyba is eljut.Az eredeti történet szerint a hatvanas évek Baltimorejában járunk, egy átlagos amerikai városban, ahol élnek feketék, prolik, feltörekvő középosztálybeliek és hajlakkgyárosok. A legnépszerűbb tévéműsor a délutáni Corny Collins Show, amelyet természetesen egy tupíripari hajlakkmárka szponzorál, és amelyben fiatal „aranycipősök” ropják a rock and rollt. A műsorba bekerülni minden gimis számára álom, ám ha az ember fekete, akkor csak heti egy szereplésben reménykedhet, hiába fekete-fehér ugyanis a tévékészülék, „négernap” a műsorstruktúra szerint csak hetente egyszer lehetséges. Tracy Turnblad fehér, de van egy másik „defektje”, amit a társadalom nem nagyon tolerál: molett. Kedvezőtlen testalkata ellenére hősnőnk nem adja fel álmát, és addig hajlítgatja lábait és dobálja fenekét, míg Corny Collins fel nem figyel rá, és be nem válogatja az aranycipősök közé. Nagy az öröm Turnbladéknél: a mókaboltos apuka és a vasalónő anyuka (az eredetiben a transzvesztita Divine, a remakeben a felfújt John Travolta) boldogan bámulják a tévét, és nem is sejtik, hogy lányuk nem elégszik meg egy akadály legyőzésével, és jóval messzebb merészkedik: kiáll a feketék műsorhoz való joga mellett. John Waters olvasatában a hatvanas évek csiricsáré világa és a tánczene nem több abszurd díszletnél, melyben a fajgyűlölő indulatok és a vaskalapos szegregáció megjelenhetnek. Nem vitás, hogy a nagy polgárpukkasztó a hetvenes évek végén beérett nosztalgiahullám (Grease 1–2.) kifigurázásaként írta és rendezte meg metszően őszinte darabját, amely minden infantilizmusa ellenére világosan kimondja, hogy az emlékezés olyan, mint a hajlakk – lehet vele szépíteni, de ha letüdőzzük, bele is halhatunk. Shankman feldolgozásában a cselekményből kimarad az igazi összecsapás (mely az eredetiben jelképesen egy vidámparkban zajlott), a párbeszédek és dalszövegek azonban zsúfolva vannak osztályharcos és fajközi beszólásokkal, így a furcsa kontrasztot a vidáman táncoló fiatalok képe és a mosolygós szájukat elhagyó mondatok disszonanciája adja. Musical lévén az új Hajlakk sosem durvul be igazán, de végig azonos fordulatszámon pörög. A másfél méter magas Nikki Blonsky meg sem áll az éneklésben és a táncban, Turnblad papát alakító Christopher Walken egy-egy megszólalása felér Usztics Mátyás komplett karrierjével, Michelle Pfeiffer gonosz Von Tussle asszonya (a szegregáció korlátolt élharcosa) az összes kortárs hollywoodi dívát hátraküldi a spájzba, John Travolta női alakítása pedig nemcsak tisztelgés Divine előtt, de hosszú évek után a sztár első emberi megnyilvánulása. Logikus választás volt Shankman részéről, hogy a táncra és a zenére helyezi a hangsúlyt, hiszen nyilvánvalóan nemcsak a lépések sorrendjével van tökéletesen tisztában, de azzal is, hogy egy táncmozdulatot milyen szögből, milyen fények és színek mellett, milyen nyersanyagra kell rögzíteni. A Hajlakk neki köszönhetően meglepő és mulatságos, mozgalmas és tanulságos, szép és jó. A legtöbb nézőnek valószínűleg csak annyi fog leesni, hogy jól érezte magát, másoknak azonban eszükbe jut majd Pajor Tamás emlékezetes mondata: „A rock and roll az nem egy tánc.”

 Kolosszus és World Press Photo

  Szerintem az ősz a legjobb – mármint a kiállítótermekben, a múzeumokban. Egyrészt mert nyáron ritkán járok kiállításra, másrészt mert szerintem a múzeumok is tudják ezt: ősszel friss dömpinggel készülnek.
  Néhány évvel ezelőtt egy kis magángalériában láttam először Moizer Zsuzsa különös képeit – és azóta bárhol látok egyet, azonnal ráismerek a festő kezére. Általában fejek, arcok, portrék – furcsa, légies, angyalszerű tünemények, arcukon törékeny drámaiság. Most – egészen október 9-ig – a Volksbank Rt. Istenhegyi úti bankfiókjának Galériájában állít ki két másik festővel, Paál Zsuzsannával és Tamási Claudiával. És abban is van valami örvendetes, hogy immár nemcsak állami múzeumok és kis magángalériák, hanem bankok és egyéb gazdag cégek is úgy gondolják, otthont (és pénzt) kell adni a kultúránakimages/
   2007-ben Nagyszeben nyerte el az Európa Kulturális Fővárosa címet. Borsos Miklós 77 üzenete címmel itt rendeznek nagyszabású kiállítást a város szülöttének műveiből, melyet szeptember 16-ig kereshetnek fel a látogatók.
  Még meg sem nyílt, máris viták kereszttüzébe és az érdeklődés középpontjába került a debreceni Leonardo da Vinci-kiállítás. Az impozáns új kiállítóteremszálloda- színházterem-étterem és még sok egyéb teremkomplexumban, a MODEM-ben egy vándorkiállítás lelt átmeneti otthonra, amelyen a reneszánsz alkotó terveiből készült installációk láthatók. A gyűjtemény legnagyobb szenzációja az a hatalmas lószobor, a Kolosszus, amely állítólag Leonardo tervei és rajzai alapján készült, ötszáz esztendővel a tervek után. A rosszmájúak – vagy szakértők? – szerint nem azt a lábát emeli, amelyiket Leonardo tervezte, és nem is úgy néz ki – viszont monumentális és közönségcsalogatóimages/ A kiállítás november 16-ig lesz nyitva.
   Ugyancsak vándorkiállítás az „Anne Frank – Történelem a mának” című tárlat, amely a Páva utcai Holokauszt Múzeumban látható november 25-ig. Az eddig negyven országot bejárt gyűjteményt több mint tízmillióan látták.
  Ha ősz, akkor World Press Photo a Néprajzi Múzeumban: szeptember 22-én nyílik, és október 16-ig látható az a tárlat, amely minden évben rengeteg látogatót vonz. Az utóbbi egy esztendő kiemelkedő eseményeiről – nemegyszer háborúiról, természeti katasztrófáiról – készült, sokszor sokkoló és drámai képek mellett számomra mindig érdekesek a világ különböző tájain elkapott mindennapi pillanatok. A fotósok, az újságok és hírügynökségek robotosai közül sokan igazi művészei szakmájuknak, és fanatikus megszállottai hivatásuknak.
   A kiállításon hagyományosan mind a művészileg kiemelkedő, mind a szenzáció szempontjából bravúrnak számító felvételek is helyet kapnak.
  A Petőfi Irodalmi Múzeumban a hónap végéig látható a „Nekünk ma Berlin a Párisunk – Magyar írók Berlin-élménye 1900–1933” című kiállítás, amely a századelő Berlinjének forrongó, lázas hangulatát érzékíti meg. A kiállításhoz vetítések, koncertek, előadások is kapcsolódnak – és távolról, mégis szervesen kínálkozik mellé a Könyvhétre megjelent Berlinkötet is (Berlin, drágám. Csukja be, kérem, a szemét), amelyben mai íróink Berlin-élményükről vallanak. CS. J.