Interjú-Nagy közösség, kisebb kockázat?-folytatás
2006. szeptember 01. 00:00
Folytatás a 3. oldalról
Az öngondoskodás hiányának legfőképpen anyagi vagy kulturális okai vannak?
– Jellemzően kulturális. Az emberek, amikor biztosításról gondolkodnak, elsősorban tárgyaikat, javaikat próbálják „bebiztosítani”. Az élet- és baleset-biztosításra nagyon kevesen költenek, ebben az unió sereghajtói vagyunk. Egy háború által nem nagyon megrengetett ország, például Luxemburg évszázados biztosítási kultúrával rendelkező polgára kétségtelennek tartja, hogy szüksége van kiegészítő egészségbiztosításra. Jelenleg 45 kiegészítő egészségügyi szolgáltatást is nyújtó önsegélyező és 48 egészségpénztár muködik az országban, körülbelül 500 ezer taggal, akiket általában munkáltatójuk léptetett a rendszerbe elsősorban az adókedvezmények miatt. A szektort (a létszámot, vagyont, szolgáltatási kiadásokat) a nagy pénztárak dominálják. A tagok általában gyorsan elköltik megtakarításaikat: 2005 végén az egészségpénztárak szolgáltatásainak 60 százalékát gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre költötték az emberek. Ezen túl, a kiadásaik mintegy 20 százaléka az egészséges életmódhoz köthető: wellness, fitnesz szolgáltatásokra fizették ki. Az önsegélyező pénztárak bár tehetnék, alig foglalkoznak a betegség miatt kieső jövedelempótló biztosítással. Szolgáltatásaik 7 százalékát fordítják a keresőképtelenek segélyezésére, 30 százalékát gyermeknevelés és 7 százalékát lakásfenntartás támogatására, a többit viszont – a kiadások felét – szociális támogatásként kifizetett bérkiegészítésre költik. Nem véletlen az sem, hogy az emberek nem kötnek tömegesen kiegészítő egészségbiztosítást. Pillanatnyilag nincs mit megvenni a piacon. A biztosítók, miközben nem látszanak aktívnak, bármilyen érdemi feladatra gyorsan mozgósíthatóak, hiszen mindegyik mögött nagy egészségbiztosítási tapasztalattal rendelkező anyacég áll.
Van fizetőképes kereslet arra, hogy az emberek a járulékfizetésen túl, a vizitdíj terhe mellett további biztosítást kössenek a kötelezőből kimaradt ellátásokra?
– Ha a jelenlegi kiegészítő biztosítási piacot nézzük – ide értve az önkéntes pénztárakat is –, akkor nincs, mert ott is csak azok muködnek, amelyeket a munkáltatók finanszíroznak. A megtakarításra nem minden háztartás képes. A felmérések szerint úgy becsüljük, hogy rendszeresen csak a családok 38–40 százaléka takarékoskodik. A lakosság csaknem fele, 45 százaléka havonta ötezer forintot sem tud félretenni. A legszegényebbek több mint egy százalékának pedig normális étkezésre sem telik.
Ezzel együtt nincs más út, mint hogy a biztosítási rendszerben nagyobb szerephez jusson a magánfinanszírozás. A rendszer már régen kettészakadt szegényés gazdagellátásra. Ennél nagyobb egyenlőtlenség, mint amilyen most van a rendszerben, biztosan nem lesz. A kistérségek lakosaira jutó aktív kórházi költségeket összehasonlítva például a legtöbb pénzhez jutó területen élők 30 százalékkal kapnak többet, mint az országos átlag. Ám ez az arány 70 százalékkal több, ha őket a legszegényebb térségben élőkhöz hasonlítjuk. A kérdés már nem csak az, hogy az egészségbiztosító által finanszírozott kórházi vizsgálat időben történő elvégzéséhez van-e a zsebemben 5000 forintnyi hálapénz. Hanem arról, hogy az ellátási egyenlőtlenségek miatt emberek halhatnak meg, hogy az ország keleti szegletében az infarktusos betegnek „több esélye van” arra, hogy nem kapja meg időben az életmentő orvosi ellátást. A magánrendszeren belépő többletforrás olyan helyeken is megteremtheti a szolgáltatásokat, ahol most esélye sincs az embereknek helyben az ellátásra. Az is igaz: amikor arról beszélünk, hogy vegyes rendszer kell, tudni kell, hogy a magánbiztosítók nem a teljes magyar populációnak kínálják majd szolgáltatásaikat. A lakosság hány százaléka lesz képes kiegészítő biztosítást kötni?
– Durván leegyszerusítve a háztartások 45 százalékában található szabad jövedelemképzés, ebből váratlan betegségre, egészségügyre körülbelül húsz százalék tesz félre. Tegnap azt mondtam volna, hogy ez az arány – értelmes, megtakarítást „kiváltó” célokkal – ha nem is túl nagy mértékben, de növelhető, és biztosan alapvetően megváltoztatható akkor, ha pl. az időskori ápolási igényekre előírjuk a megtakarítást. Ma – látva a kamatadó kikerülése miatt befektetett lakossági 100 milliárdokat –, azt mondom, talán nagyobb mértékben is növelhető a kiegészítő biztosítások száma.
A biztosítási piac jelenlegi szereplői közül – ön szerint – kik hajlandók beszállni?
– Ha a kormány meghatározta a kötelező járulékfizetés ellenében járó szolgáltatások körét, az önkéntes egészségpénztáraknak lehet szerepük, de nyilván nem véletlen, hogy az üzleti biztosítók, noha ott vannak a reform-előkészítő bizottságokban, egyelőre várnak. Lehet, azért lanyha az érdeklődés, mert még nincs mit kiegészíteni. Az intézmények megvannak, a biztosítási szolgáltatási csomagok is léteznek (más országokban muvelt módozatokról van szó), a betegségbiztosítás mégsem kifizetődő. Amíg a közfinanszírozás aktuális szabályai és nem a tényleges betegségi okok a meghatározóak a kórházi zárójelentés elkészítésekor, sőt egyes orvosokkal is ki lehet egyezni a biztosítók kijátszásában, addig nincs értelme a piacot komolyan venniük a biztosítóknak.
Kifehéredhet a rendszer?
– Ha a biztosító vagy a biztosítók igazi vásárlókká válnak, ha lesz valaki, aki rákoppint a szürke zónában érdekelt, a valótlan adatokat regisztráló egészségügyi szolgáltatói menedzsment orráraimages/
Lát erre esélyt?
– Amennyiben a társadalombiztosítás átalakul és a biztosítókat „helyzetbe hozzák” és meglesz az őket kordában tartó felügyelet is, akkor igen.
Az öngondoskodás hiányának legfőképpen anyagi vagy kulturális okai vannak?
– Jellemzően kulturális. Az emberek, amikor biztosításról gondolkodnak, elsősorban tárgyaikat, javaikat próbálják „bebiztosítani”. Az élet- és baleset-biztosításra nagyon kevesen költenek, ebben az unió sereghajtói vagyunk. Egy háború által nem nagyon megrengetett ország, például Luxemburg évszázados biztosítási kultúrával rendelkező polgára kétségtelennek tartja, hogy szüksége van kiegészítő egészségbiztosításra. Jelenleg 45 kiegészítő egészségügyi szolgáltatást is nyújtó önsegélyező és 48 egészségpénztár muködik az országban, körülbelül 500 ezer taggal, akiket általában munkáltatójuk léptetett a rendszerbe elsősorban az adókedvezmények miatt. A szektort (a létszámot, vagyont, szolgáltatási kiadásokat) a nagy pénztárak dominálják. A tagok általában gyorsan elköltik megtakarításaikat: 2005 végén az egészségpénztárak szolgáltatásainak 60 százalékát gyógyszerre és gyógyászati segédeszközre költötték az emberek. Ezen túl, a kiadásaik mintegy 20 százaléka az egészséges életmódhoz köthető: wellness, fitnesz szolgáltatásokra fizették ki. Az önsegélyező pénztárak bár tehetnék, alig foglalkoznak a betegség miatt kieső jövedelempótló biztosítással. Szolgáltatásaik 7 százalékát fordítják a keresőképtelenek segélyezésére, 30 százalékát gyermeknevelés és 7 százalékát lakásfenntartás támogatására, a többit viszont – a kiadások felét – szociális támogatásként kifizetett bérkiegészítésre költik. Nem véletlen az sem, hogy az emberek nem kötnek tömegesen kiegészítő egészségbiztosítást. Pillanatnyilag nincs mit megvenni a piacon. A biztosítók, miközben nem látszanak aktívnak, bármilyen érdemi feladatra gyorsan mozgósíthatóak, hiszen mindegyik mögött nagy egészségbiztosítási tapasztalattal rendelkező anyacég áll.
Van fizetőképes kereslet arra, hogy az emberek a járulékfizetésen túl, a vizitdíj terhe mellett további biztosítást kössenek a kötelezőből kimaradt ellátásokra?
– Ha a jelenlegi kiegészítő biztosítási piacot nézzük – ide értve az önkéntes pénztárakat is –, akkor nincs, mert ott is csak azok muködnek, amelyeket a munkáltatók finanszíroznak. A megtakarításra nem minden háztartás képes. A felmérések szerint úgy becsüljük, hogy rendszeresen csak a családok 38–40 százaléka takarékoskodik. A lakosság csaknem fele, 45 százaléka havonta ötezer forintot sem tud félretenni. A legszegényebbek több mint egy százalékának pedig normális étkezésre sem telik.
Ezzel együtt nincs más út, mint hogy a biztosítási rendszerben nagyobb szerephez jusson a magánfinanszírozás. A rendszer már régen kettészakadt szegényés gazdagellátásra. Ennél nagyobb egyenlőtlenség, mint amilyen most van a rendszerben, biztosan nem lesz. A kistérségek lakosaira jutó aktív kórházi költségeket összehasonlítva például a legtöbb pénzhez jutó területen élők 30 százalékkal kapnak többet, mint az országos átlag. Ám ez az arány 70 százalékkal több, ha őket a legszegényebb térségben élőkhöz hasonlítjuk. A kérdés már nem csak az, hogy az egészségbiztosító által finanszírozott kórházi vizsgálat időben történő elvégzéséhez van-e a zsebemben 5000 forintnyi hálapénz. Hanem arról, hogy az ellátási egyenlőtlenségek miatt emberek halhatnak meg, hogy az ország keleti szegletében az infarktusos betegnek „több esélye van” arra, hogy nem kapja meg időben az életmentő orvosi ellátást. A magánrendszeren belépő többletforrás olyan helyeken is megteremtheti a szolgáltatásokat, ahol most esélye sincs az embereknek helyben az ellátásra. Az is igaz: amikor arról beszélünk, hogy vegyes rendszer kell, tudni kell, hogy a magánbiztosítók nem a teljes magyar populációnak kínálják majd szolgáltatásaikat. A lakosság hány százaléka lesz képes kiegészítő biztosítást kötni?
– Durván leegyszerusítve a háztartások 45 százalékában található szabad jövedelemképzés, ebből váratlan betegségre, egészségügyre körülbelül húsz százalék tesz félre. Tegnap azt mondtam volna, hogy ez az arány – értelmes, megtakarítást „kiváltó” célokkal – ha nem is túl nagy mértékben, de növelhető, és biztosan alapvetően megváltoztatható akkor, ha pl. az időskori ápolási igényekre előírjuk a megtakarítást. Ma – látva a kamatadó kikerülése miatt befektetett lakossági 100 milliárdokat –, azt mondom, talán nagyobb mértékben is növelhető a kiegészítő biztosítások száma.
A biztosítási piac jelenlegi szereplői közül – ön szerint – kik hajlandók beszállni?
– Ha a kormány meghatározta a kötelező járulékfizetés ellenében járó szolgáltatások körét, az önkéntes egészségpénztáraknak lehet szerepük, de nyilván nem véletlen, hogy az üzleti biztosítók, noha ott vannak a reform-előkészítő bizottságokban, egyelőre várnak. Lehet, azért lanyha az érdeklődés, mert még nincs mit kiegészíteni. Az intézmények megvannak, a biztosítási szolgáltatási csomagok is léteznek (más országokban muvelt módozatokról van szó), a betegségbiztosítás mégsem kifizetődő. Amíg a közfinanszírozás aktuális szabályai és nem a tényleges betegségi okok a meghatározóak a kórházi zárójelentés elkészítésekor, sőt egyes orvosokkal is ki lehet egyezni a biztosítók kijátszásában, addig nincs értelme a piacot komolyan venniük a biztosítóknak.
Kifehéredhet a rendszer?
– Ha a biztosító vagy a biztosítók igazi vásárlókká válnak, ha lesz valaki, aki rákoppint a szürke zónában érdekelt, a valótlan adatokat regisztráló egészségügyi szolgáltatói menedzsment orráraimages/
Lát erre esélyt?
– Amennyiben a társadalombiztosítás átalakul és a biztosítókat „helyzetbe hozzák” és meglesz az őket kordában tartó felügyelet is, akkor igen.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
