Inkább Isten áldásával
Magyarországon ma még bárki bárhonnan eljuthat orvoshoz, kórházba, mert a tb finanszírozza a betegszállítást. A munkát végző magáncégek az utolsó fillérjeikből maradnak talpon. A Vasárnapi Hírek a déli határ közelében betegszállítókkal töltött egy napot.
– Jól van a beteg?
– Azt éppen nem mondanám – válaszol Jani diplomatikusan Fábián Mátyás, a Laufer Logistic Kft. szolgálatvezetője kérdésére. Kopogós, fagyos hajnal van, a kolléga piros kabátban toporog a hidegben az autója mellett, amelyben néhány beteg várakozik. A kockaház kertkapuja nyitva, odabent egy félig lebénult, de legjobb ruhájába öltöztetett idős asszony várja, hogy elszállítsák a halasi kórházba. Tiszta kék szemeiben egyszerre riadalom és megadás.
Most érkeztünk Fábián Mátyással, a nénit ugyanis az ő kocsijával kell elvinni, Jani egy másik, több beteget szállító autót visz. Erre a címre egyetlen okból jött: hogy segítsen Mátyásnak a fekvőbeteget berakni a kocsiba, akit ülőbetegként adtak le szállításra… A fekvőbeteg szállításához ugyanis két személy kell, de Mátyás mellett nincs második ember. – Megyek a mamával – közli az unoka. Csakhogy a megrendelőlapon nincsen szó kísérőről. Márpedig a betegszállítónak csak azt a szállítást fizetik ki, amelyiket megrendelt valaki. Ezen lehetne vitatkozni, de Mátyás nem teszi. Van egy szabad helyünk a kocsiban, visszük a lányt is.
A Laufer Logistic Kft. a kiskunhalasi kórházhoz tartozó huszonnégy települést köteles ellátni. Öt, különböző felszereltségű autóval dolgoznak: ezek hajnalban szétspriccelnek a tompai központból, összegyűjtik a környékbeli betegeket, és elmennek velük Kiskunhalasra, a kórházba. Azután jönnek a távolabbi körök. Jellemzően Szegedre vagy Kecskemétre, de a betegeket az ország bármely kórházába el kell szállítaniuk…
– Nyolcra vártuk magukat – hányja szemünkre finoman a néni Mélykúton, tízkor. Mátyás szabadkozik, de nem túl hevesen.
Nem loptuk a napot eddig sem. Fél hatkor indultunk Tompáról, három faluból szedtünk össze betegeket, őket kiraktuk a halasi kórházban. Azután hazavittünk egy öregurat, elszállítottunk egy idős hölgyet gyógytornára, majd a pszichiátriai intézetből egy ápoltat a kórházba. A páciens meglépett az intézetből, berúgott, hazafelé pedig leesett a kerítésről és eltörte a lábát.
Ezután indult a szegedi kör: egy halasi asszonyt vettünk fel először, a második utasért jöttünk Mélykútra. Az öregúr a legszebb ruháját vette fel, vélhetőleg reggel óta tűkön ül, és idegességében tízkor nekiállt levest enni, nehogy megéhezzen.
– Már azt hittem, elfogyott a pénzük, azért nem jönnek – reklamál egy másik néni Tompán. – Láttam a tévében, hogy már csak hitelbe kapnak benzint a mélykúti benzinkúton. – Azok nem mi voltunk – közli sóhajtva Mátyás, aztán ahogy beülünk a kocsiba, hozzáfűz némi magyarázatot. – Ma csökkent a gázolaj ára, ezért igyekeztünk a mai napot megvárni a tankolással.
A spórolás miatt vezetek én is autót, holott nekem mint szolgálatvezetőnek a központban lenne a helyem. De még nem kell hitelbe venni a benzint, inkább feléljük a tartalékainkat. Utoljára azt a traktort adtuk el, amivel a telephelyünkön túrtuk el a havat.
Szegeden a klinika udvarán állunk meg, a halasi asszonyt kísérjük fel az onkológiára. Rettenetesen szorong szegény a sugárkezelés miatt, ezen nyilván nem segített az sem, hogy ő is reggel nyolcra várt minket. Mátyás rendezi a papírokat, és indulnánk a kocsihoz.
– Maradjanak itt – kérlel minket a halasi asszony. – Nem akarok egyedül felmenni – teszi hozzá.
Van dolgunk, két utas vár a kocsiban, telnek a percek, de erre nem lehet mit mondani. Negyedóra várakozás után felkísérjük az asszonyt a kórterembe.
Kifelé menet – talán kabalából – Mátyás bekukkant a büfébe.
– Egy fiatalasszony dolgozik itt, aki szívtranszplantáción esett át. Éveken át hordtam kezelésről kezelésre, és felgyógyult a betegségéből. Vittem fekvő betegként úgy, hogy ülni sem tudott; vittem hordszékben, láttam menni járókerettel, bottal, aztán anélkül. Talán ez az, amiért szeretem ezt a munkát.
Négy-öt óra tájban a legtöbb autó végez, csak az ügyeletes marad Kiskunhalas környékén, ugyanis ilyenkor már csak egy-két szállítás van, jellemzően sürgősségi osztályról hazaadott betegek. Amikor Szegedről visszaértünk Mátyással, ő a központba ment, hogy a következő napi meneteket tervezze meg, én pedig átszálltam Janihoz. A harminc körüli fiatalember Mátyásnál magasabb fordulatszámon pörög, de a betegek iránti empátia közös bennük. Tóth Ferenc tart még velünk, a hatvannyolc éves, ősz hajú férfi az emelgetésben segít, de feltűnően jól bánik az emberekkel is. Egy szegény bácsit pakolunk fel a hordágyra, akit egy messzi falu szociális otthonába viszünk majd haza. Plusz egy nénit viszünk még, akit fekvő betegként adtak le, de állítólag tud ülni is. Ez azért fontos, mert egy fekvőhely van a kocsiban, tehát a nénivel még egyet kellene fordulni.
Fél nyolc körül érünk vissza Tompára, komor, brutális hideg mindenhol. – Négyszáz kilométer körül mentem a mai nap – összegez Jani. – Ebből körülbelül százat üresen, amit senki nem fizet ki.
Az jár az eszemben, amit az egyik beteg barátnője mondott, amikor az asszonyt hazavittük a lakásába. Már indulni készültünk, Tóth Feri úgy köszönt el, hogy a viszontlátásra.
– Ne mondjon ilyet – rémüldözött az asszony.
– Hát mit mondjak?
– Inkább mondja azt, hogy isten áldásával.
