Ilyen lehet a világ ötven év múlva

„Valójában senki sem látja előre a jövőt”

2054-et írunk. Már ma egyértelmű, hogy az emberi fejlődés elektromechanikus és biogenetikus útjai közül az utóbbi az „üdvözítő”. A problémát a „miként alakítsuk minél tökéletesebb lénnyé magunkat?” kérdéssel summázhatjuk: fémes-szilícium beültetésekkel, testünk ember-géppé, cyborggá alakításával, vagy a biokémia, a bio- és a nanotech vívmányait felhasználva, a DNS manipulálásával, tökéletesítésével? Mára a genetikai tervezést és a klónozást is megfelelő módon, gyógyító hatásukból kiindulva szabályozták. Az őssejteket sokirányú terápiás célokra használják. Nem váltak valóra a Gattaca-féle próféciák, hogy az emberklónok köztünk járnak, vagy születés előtt kiszűrjük utódaink „rossz” – például bizonyos betegségekre való hajlamot továbbörökítő – génjeit. Az orvostudomány réges-rég nem gyógyítás-, hanem megelőzés-központú.

A nanotech nemcsak a hagyományos értelemben vett ipart kezdi eltüntetni, hanem a várható emberi élettartam kiterjesztésében is fontos szerephez jut (az évszázad közepén már százötven, 2100 körülre akár kétszáz évet is megélhetünk): egyrészt a környezetrongáló ipari tevékenységek drasztikus csökkentésével kvázi megszünteti a légszennyeződést, s élhetőbbé teszi bolygónkat, másrészt az enzim méretű nanorobotok gyógyászati tevékenységet folytatnak. Virtuálisan bármit elemeznek, atomról atomra felépítenek, agyunkkal kommunikálnak, s programozhatók arra is, hogy testünkbe jutva – lokalizálva és eltávolítva az elpusztult anyagot – a beteg sejteket regenerálják, a kórokozókat felszámolják. Semmit nem érzékelünk közben; észrevétlenül mozognak szervezetünkben a többi okos és láthatatlan beépített masina és szintetikus szerveink mellett.

A robotok nanotech nélkül is egyre aktívabb egészségügyi dolgozókká válnak: a távoperáló sebészektől kezdve az ápolói tevékenységig mind több (eleinte rutinjellegű, aztán összetettebb) munkakörben alkalmazzuk őket.