Húsz esztendő a kardiológián
Dr. Lupkovics Géza, a Zala Megyei Szent Rafael Kórház kardiológiájának osztályvezető főorvosa munkáját nemrégiben Szent Kozma–Szent Damján-díjjal ismerte el az orvosi kamara Zala Megyei Területi Szervezete. A ZAOL beszélgetett vele.
Családjuk a Felvidékről származik, de a szülők már Szombathelyen éltek, ott született és járta iskoláit ő is.
– Édesapám, „köszönhetően” a nagypapa katonatiszti múltjának, motortekercselőként kezdte a pályáját, de aztán tehetsége és szorgalma révén a műegyetemi diplomáig jutott. Így viszont én már nem számíthattam munkás származásúnak, elsőre nem is vettek fel az orvosi egyetemre, hiába volt nagyon magas a pontszámom… Az elutasításban azt is ajánlották, hogy helyezkedjek el az egészségügyben fizikai munkakörben. Így aztán elszegődtem mentőápolónak. Kaptunk egy vékony füzetet, azt forgattuk, meg az állomáson elmagyaráztak ezt-azt, s már mehettünk is. Igaz, akkoriban a munka java betegszállításból állt, de azért elég hamar belefutottam az első szülésbe egy vasúti kereszteződésben… 19 évesen nem volt egyszerű eset. De aztán belerázódtam, s a mentőzés az egész későbbi pályafutásomra kihatott, ráhangolódtam a gyors problémamegoldásra.
A következő évben bejutott a szegedi orvosegyetemre, ahol kimagasló tanulmányi eredménnyel vette a szemesztereket. Kiváló eredményei dacára „csak” az aneszteziológián kapott állást Szegeden, ám a kezdeti idegenkedés után nagyon megszerette a területet. A szakvizsga idején már kacsingatott a szívsebészet és a kardiológia felé.
– Akkoriban a hemodinamika (véráramlástan) a szívsebészet szolgálóleánya volt, így ezen az osztályon belül kezdtem dolgozni, s mellette aneszteziológusként vezettem a szívsebészeti intenzív osztályt. Ekkor kezdtem el a szívkatéterezést, de csak nagyon korlátozott tapasztalatok megszerzésére nyílt mód.
Ám megpályázta az Európai Kardiológus Társaság ösztöndíját, s két évre (1996-97) Münchenbe mehetett dolgozni, az egyetemi klinikára.
– Nem volt egyszerű a kiköltözés, akkor már megvolt a család, a három gyerek. A legkisebb még olyan pici volt, hogy meg kellett állni a parkolóban szoptatni… Az ösztöndíj egy évre szólt, s ez idő alatt, hála a német alaposságnak, jól megtanítottak katéterezni. Aztán a főnököm munkát ajánlott a klinikán, amiből az lett, hogy irgalmatlan mennyiségű katéterezést végezhettem. A németeknél ugyanis a belgyógyász szakvizsgának feltétele 50 katéterezés, ám akik más irányba érdeklődtek, általában inkább rám passzolták ennek elvégzését. Később igen jól jött ez a tapasztalat.
Münchenben érte a megkeresés, Zalaegerszegen szükség volna egy katéteres főorvosra.
– A várost addig egyszer láttam, valamilyen kosármeccs kapcsán, de mivel itt épp akkoriban zajlott a szívsebészet nagy korszaka Papp Lajos professzor vezetésével, elvállaltam az állást. Különben sem akartam Németországban maradni. Ne feledjük, mindez még az uniós csatlakozás előtt történt, s az akkori közeg nem volt olyan befogadó, mint a mai. És persze honvágyunk is volt. De rengeteget tanultam. Magyarországon akkoriban 5 katéteres labor működött, Münchenben meg 15. Most már szerencsére szó sincs ekkora különbségről, az igen drága beavatkozások kivételével ugyanazt tudjuk nyújtani egy infarktusos betegnek, mint a müncheni klinikák.
Időközben a zalai kórházban is önálló osztállyá fejlődött a kardiológia, aminek 2001 óta áll az élén.
