Háromszor kopogtat
2007. március 01. 00:00
Míg Beethoven pusztán egy „Sors-szimfóniát” írt, Csajkovszkijnál mintha háromszor is kopogtatna a sors. A végzet, a fátum szó először abban a levélben tűnik fel, amelyet a 4. szimfónia programjáról mecénásának, Nagyezsda von Mecknek írt – akivel csak postán érintkezett, vele soha egyetlen szót sem váltott, és akit soha nem látott, csak egyszer, akkor is véletlenül és távolról.
„A bevezetés tartalmazza a kulcsot, az esszenciát, az egész szimfónia alapgondolatát. Ez a sors, a kikerülhetetlen hatalom, amely megsemmisíti a békére és a boldogságra való törekvést, és amely arról gondoskodik, hogy égboltunkról sosem távozzanak a felhők.” Tíz évvel később, 1888-ban az 5. szimfóniát átszövő, fixa ideaként állandóan különféle alakban visszatérő kezdő motívum ismét a végzet hangját jelenti. És az életművet betetőző, nem sokkal Csajkovszkij halála előtt, 1893 októberében bemutatott 6. szimfónia (amely a zeneszerző testvérétől a premier másnapján kapta a „Patetikus” jelzőt) megint a lebírhatatlan fátumról beszél. Az utolsó nagy mű talán valóban Csajkovszkij legmélyebb, ám egyben legtitkosabb, féltve őrzött vallomása; amikor Rimszkij-Korszakov a premieren megkérdezte tőle, van-e valami programja új művének, a komponista kissé zárkózottan azt felelte: „Igen, van, de ezt nem kívánom senkivel sem megosztani.” Egy hét múlva halott volt.
Ma már talán nem érzékeljük ilyen keserűnek, halálközelinek Csajkovszkij szimfonikus termését; pátoszára kevésbé vagyunk fogékonyak. És Antonio Pappano az Orchestra dell’Accademia Nazionale di Santa Cecilia zenekar élén szerencsére meglehetősen sok teret hagy a játéknak, a táncos karaktereknek, az életerő vagy egyenesen az életkedv megnyilatkozásainak. Mi kell egy remek Csajkovszkij-felvételhez? Fényesen szóló, testesen zengő zenekar, virtuóz fafúvósok, hatalmas erejű rézkórus, meleg vibrátóval bíró vonóskar, romantikus elán, forró líra. Mindez megvan ezen a vadonatúj lemezen, ritmikus elevenséggel, ihletett őszinteséggel párosítva. Egy újabb figyelemreméltó értelmezés a rengeteg nagyszerű Csajkovszkij-felvétel társaságában.
„A bevezetés tartalmazza a kulcsot, az esszenciát, az egész szimfónia alapgondolatát. Ez a sors, a kikerülhetetlen hatalom, amely megsemmisíti a békére és a boldogságra való törekvést, és amely arról gondoskodik, hogy égboltunkról sosem távozzanak a felhők.” Tíz évvel később, 1888-ban az 5. szimfóniát átszövő, fixa ideaként állandóan különféle alakban visszatérő kezdő motívum ismét a végzet hangját jelenti. És az életművet betetőző, nem sokkal Csajkovszkij halála előtt, 1893 októberében bemutatott 6. szimfónia (amely a zeneszerző testvérétől a premier másnapján kapta a „Patetikus” jelzőt) megint a lebírhatatlan fátumról beszél. Az utolsó nagy mű talán valóban Csajkovszkij legmélyebb, ám egyben legtitkosabb, féltve őrzött vallomása; amikor Rimszkij-Korszakov a premieren megkérdezte tőle, van-e valami programja új művének, a komponista kissé zárkózottan azt felelte: „Igen, van, de ezt nem kívánom senkivel sem megosztani.” Egy hét múlva halott volt.
Ma már talán nem érzékeljük ilyen keserűnek, halálközelinek Csajkovszkij szimfonikus termését; pátoszára kevésbé vagyunk fogékonyak. És Antonio Pappano az Orchestra dell’Accademia Nazionale di Santa Cecilia zenekar élén szerencsére meglehetősen sok teret hagy a játéknak, a táncos karaktereknek, az életerő vagy egyenesen az életkedv megnyilatkozásainak. Mi kell egy remek Csajkovszkij-felvételhez? Fényesen szóló, testesen zengő zenekar, virtuóz fafúvósok, hatalmas erejű rézkórus, meleg vibrátóval bíró vonóskar, romantikus elán, forró líra. Mindez megvan ezen a vadonatúj lemezen, ritmikus elevenséggel, ihletett őszinteséggel párosítva. Egy újabb figyelemreméltó értelmezés a rengeteg nagyszerű Csajkovszkij-felvétel társaságában.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
