Hangosat szólt: zéró tolerancia a gyógyszerpromócióban?

Nem először futott neki már valamelyik hatóság az orvosok utaztatására, a felíró orvosok többszintű dotálására irányuló – a sokszor készpénznek vett pletykák alapján akár általánosnak is mondható – gyakorlatnak. A nem teljesen megfelelő vagy nem teljesen egyértelmű jogszabályi felhatalmazások keretei között, az ellenérdekű szereplők hosszú sora mellett a megfelelő kormányzati támogatás hiánya csak tapogatózó lépéseket tett lehetővé.

A kormány azonban most minden korábbinál elszántabbnak tűnik a gyógyszerpromóció visszásságainak rendezésében, melynek rendkívül látványos elemeiként születtek az OGYI első határozatai. De vajon tényleg következik-e a mostani döntésekből, vagy az azok kapcsán bejelentett tervezett változtatásokból a nem kívánt promóciós gyakorlat érdemi változása? Anélkül, hogy az eljárás egyébként sem ismert részleteit elemeznénk, és a konkrét ügyek megítélését meghagyva az arra hivatott bíróságnak, érdemes átgondolni, hogy mi következik a döntésekből: milyen hatása lehet a gyógyszerpiacra, az orvosok felírási és promóciós gyakorlatára, és miként kell és lehet reagálnia a piaci szereplőknek?

A nyilvánosságra hozott információk alapján a vizsgálat eredményeként a hatóság arra a következtetésre jutott, hogy a külföldre utaztatott orvosok valójában leplezett ellenszolgáltatást kaptak megfelelő termékek felírásáért cserébe. A közvetlen okozati összefüggés bizonyítása nyilván rendkívül bonyolult, ez már a korábbi hatósági eljárásokban is sokszor problémát okozott, így ennek megítélése vélhetően központi eleme lesz a későbbi bírósági eljárásnak is. Azonban nem is ez, hanem a megállapításokra alapozott szankciók mértéke az újszerű: az OGYI minden korábbinál magasabb pénzbüntetéseket szabott ki, illetve kezdeményezte az érintett cégek termékportfóliója társadalombiztosítási támogatással való rendelésének és forgalmazásának felfüggesztését.

Mit jelent az OGYI döntése? 

Azaz az OGYI már első vonatkozó határozataiban is a lehető legsúlyosabb szankcióval élt, ami kérdések egész sorát veti fel. Jelentheti-e ez azt, hogy az OGYI az előd-hatóságok által alkalmazott szankciók arányossági szempontjain túllépve zéró toleranciát hirdetett? Egyszeri, a kínálkozó kommunikációs lehetőséget megragadó lépés, vagy egy jelentősen bekeményedő hatósági gyakorlat első jele-e a mostani döntés? Ha az OGYI most ilyen bátran felvállalta a kemény szankció alkalmazását, következetesen megvizsgálja-e minden egyes piaci szereplő promóciós tevékenységének hasonló elemeit? Ha most egyértelműen a zéró tolerancia mellett tette le a voksát, akkor más esetekben is így tesz-e vagy újabb véletlen halálesetre lesz szükség ahhoz, hogy ugyanilyen keménységű döntés szülessen?

Ne feledjük, egy ilyen lépés – a legszigorúbb szankció alkalmazása – több, mint az ügyben érintett cégek figyelmeztetése. A döntés konzekvens végigvitele ugyanis gyakorlatilag az érintettek teljes piaci ellehetetlenüléséhez vezethet: nincs esélyük korrigálni, nincs lehetőségük módosítani a hatóságilag elítélt gyakorlaton, hiszen akár egy nem is olyan hosszú, de a teljes portfoliót érintő felfüggesztésből már nagyon nehezen lehet visszakapaszkodni, azaz a döntés egyenlő lehet a cég megsemmisülésével. (Az egyébként külön érdekessége a mostani ügynek, hogy a hiányos, nem megfelelően zárt szabályozás keretei között a kezdeményezett felfüggesztést vajon az OEP milyen eljárással tudja majd ténylegesen és jogszerűen megvalósítani…) Ezzel pedig az állam hatósági eszközökkel akaratlanul is közvetlen és komoly befolyással él – nem pusztán a piaci szereplők magatartására, hanem akár a piac szerkezetére vonatkozóan is.

Biztos, hogy jól súlyozunk? 

Félreértés ne essék, nem az aggályos gyakorlat letörésére irányuló szándék, pusztán az alkalmazott eszközök helyessége a kérdés: ha létezik egy nemkívánatos – de sok tekintetben általánosnak tekinthető – piaci gyakorlat, akkor érdemes megvizsgálni kialakulásának hátterét, hatósági eszközökkel nem megfogható motívumait is, mielőtt az egyik legerősebb, direkt beavatkozással él az állam.

A hatósági eszközrendszer ugyanis természetéből adódóan csak egy oldalról képes befolyásolni a szereplők magatartását. Ráadásul a tiltásokra épülő szabályok érvényesítésének szélmalomharcában az ellenőrzésekre, egyedi határozatokra épülő, reagáló jellegű hatósági fellépés még megtízszerezett kapacitások mellett sem képes lépést tartani a piaci gyakorlat sokszínűségével. Az egyre szofisztikáltabb gyakorlatban, a mind újabb eszközök alkalmazásában megbúvó jogsértések felismerésében és kiszűrésében szükségszerűen meglévő lemaradás miatt pedig még a legnagyobb visszhangot kiváltó, mégoly szigorú döntések is csak kis mértékben téríthetik el a nem kívánt gyakorlatot.

Az alapkérdések

Ráadásul a szigorodó hatósági fellépés önmagában szinte semmilyen választ nem ad a rendszerben meglévő anomáliákra: miért kell és lehet a felíró orvosoknak ilyen juttatásokat adni a gyógyszerpromóció keretében, miért kell és lehet még mindig ilyen agresszív piaci promóciós gyakorlatot folytatni például olyan generikus piacokon, ahol elvben a termék árának önmagában is determinálónak kellene lennie? Ha a jogellenes és leplezett juttatást bizonyítottnak tekinti a hatóság, akkor ez a juttatást elfogadó orvos oldaláról nem, csakis a gyógyszercég oldaláról jogsértő? A közvetlenül a felíró orvosnak szóló juttatások mellett az egyéb intézményi, alapítványi támogatások is leplezett ellenszolgáltatásnak tekinthetők-e?

Ezekre a jelentős problémákra természetesen meg kell találni az adekvát választ, de nem feltétlenül a hatósági fellépés a legalkalmasabb erre.

Talán ezt is felismerve, a döntést ismertető sajtótájékoztatón az egészségügyi államtitkár nyomban be is jelentette: a kormány célja nem a boszorkányüldözés, hanem egy hatékony támogatási gyakorlat kialakítása, melyhez a szükséges jogszabályi módosításokat a tárca kezdeményezni fogja. A most ismertté vált szabályozási irányok (az orvosoknak adott juttatások mértékének, módjának és gyakoriságának megváltoztatása, a jogsértő gyógyszercégek, illetve az orvosoknak adandó juttatások kötelező nyilvánosságra hozatala) azonban önmagukban vélhetően nem elegendőek a kifogásolt gyakorlat tényleges visszaszorítására.

Hatások és ellenhatások

Hasonlóan más területekhez – például a szabálysértési bírságok, az adóhatósági eljárás stb. szigorításának tapasztalatai szerint – ugyanis ezzel csak új kockázati tényezők kerülnek a piaci szereplők kosarába, amik a változatlan viszonyok közepette csak a jogsértést árazzák át: megmaradnak az aggályos juttatások, cserébe azonban magasabbak lesznek a kétoldali elvárások. Akik eddig is a felszín alatt mozogtak, ugyanúgy fognak eljárni, csak még óvatosabban, még megfoghatatlanabb módon teszik majd ezt. Azaz nem a folyamat végén, hanem az elején, preventív szabályozással kell kiiktatni a jogsértő vagy egyéb, aggályos magatartásokat.

A döntéssel kapcsolatos kormányzati kommunikáció másik figyelemre méltó eleme a piaci öntisztulásra való hivatkozás. Felmerül azonban a kérdés, hogy eddig vajon mi akadályozta meg az egymás gyakorlatáról vélhetően pontos információkkal rendelkező gyógyszercégek hatékony fellépését e téren? Miért van az, hogy a gyógyszercégek becslések szerint jelentős forrásokat áldoznak a legalábbis megkérdőjelezhető promóciós tevékenységük finanszírozására? Nyilvánvalóan nem a bennük rejlő veleszületett gonoszság, hanem sokkal inkább a piaci és szabályozási viszonyok teremtette szükségszerűségek miatt. Az érdemi előrelépéshez ezeken kell változtatni, ez az állam valódi szerepe: nem kizárólag és elsősorban egyedi (hatósági) ügyeken keresztül, hanem normatív, szabályozási eszközökkel kell elérni a piac megfelelő működését.

Hiszen az aggályos promócióra fordított források másképpen is hasznosulhatnának, amire minden eddiginél nagyobb szükség mutatkozik: a megspórolt összeg egy részét nyilván a társadalombiztosítási gyógyszertámogatás csökkentésére is lehetne fordítani, lehetővé téve más célokra való felhasználását. De ezt csak akkor lehet hatékonyan megvalósítani, ha nem kizárólag hatósági eszközökkel lép fel az állam. Sőt, csak akkor, ha a hatósági eszközökre az állam az egyéb szabályozók kiegészítőjeként, nem pedig fő csapásirányként tekint. Végletes hatósági szigorral nehezen teremthető meg a gyakorlat tényleges megtisztításához szükséges, együttműködő piaci viselkedés.

"Féloldalas" válaszok?

Nem vitás, hogy a gyógyszertámogatás jelenlegi rendszere, a benne rejlő érdekeltségi viszonyok összetettsége, a rendszer egészének hatékonysága sok kívánnivalót hagy maga után. A belső motívumok, a kulcskérdésnek tekinthető gyógyszerfelírási szokások rendszerszintű kezelésének változása nélkül azonban – bármilyen szigorú is a hatósági fellépés – érdemi változások nem várhatók. A komplex probléma komplex megoldásért kiált: a féloldalas válaszok akár még nagyobb problémákat is okozhatnak, melyeket a még erőteljesebb hatósági fellépés sem tud majd kezelni…

El kell ismerni azonban, hogy e bonyolult folyamatban az állam részéről a legegyszerűbb lépés a hatósági tevékenység szigorítása – ennek első jeleként tekinthetünk az OGYI mostani döntéseire. Emellett pedig csak remélni lehet, hogy az állam nem áll meg félúton, és nemcsak felületi szinten kezeli a kérdést (a megfelelő szabályozási irányok tekintetében a piaci-iparági szereplőknek is aktívan meg kell majd fogalmazniuk javaslataikat).

Addig is – így vagy úgy, de – nincs más megoldás a piac szereplői számára, mint hogy az őket is elérő állami-hatósági fellépés előtt saját berkeiken belül tegyék meg azokat a lépéseket, melyekkel „kitisztítják” promóciós tevékenységüket. Előbb-utóbb tudomásul kell venni, hogy a korábbi gyakorlat nem folytatható, a hagyományos értékesítési-promóciós csatornák bezárulnak; az ezt kezelő lehetőségek és új modellek egy része már most is rendelkezésre áll, melyek segítségével teljesen egyedi, innovatív és jogszerű megoldások is kialakíthatók.

A kihívás tehát adott: a módosuló szabályozás és hatósági hozzáállás mellett proaktívan kell fellépni a promóciós gyakorlat átfogó átalakítása terén. Különben jön egy újabb hatósági vizsgálat, ami még nagyobbat szól…