Hajsza híján

  Az Alien-sorozat harmadik része, a Hetedik és a Harcosok klubja rendezőjétől izgalmas, feszes és kivitelezésében forradalmi sorozatgyilkos- thrillert várni nem bűn, hanem szinte kötelesség. David Fincher legújabb filmjével nem is hagyja cserben rajongóit, legfeljebb kissé megleckézteti őket: A Zodiákus ugyanis az évtizedekig bujkáló (és pontosan azóta sem beazonosított) amerikai sorozatgyilkos ténykedésének legfélelmetesebb vetületét, a lélegzetfojtott várakozás és a nyomozói sakkozás borzalmát ismerteti meg a nézőkkel. Igaz, a bemutatott gyilkosságok kendőzetlen látványa jó időre befészkeli magát a közönség finom lelkébe, a film igazán hosszan tartó ízét mégis a tudatlanságból és tanácstalanságból adódó rémült feszültség adja. Fincher korábbi filmjeiben a rendkívül mozgékony és kíváncsi kamera segítségével vonta be a nézőt maradéktalanul a történetbe, a recept lényege azonban most a jól komponált, a hatvanas-hetvenes évek filmes-valós hangulatát pontosan visszaadó, komótosan felépített szekvenciák szinte végtelen egymásutánisága, azaz a tempó átadása, kis túlzással szólva annak ráerőltetése a nézőre.
   Öblöt mos A történet antihőse – és egyben címszereplője – a San Franciscó-i öböl térségét több mint tíz éven keresztül rémületben tartó Zodiákus, aki nemcsak emberéletekkel játszadozott, de a rendőrséggel és nagy példányszámú napilapok szerkesztői révén a teljes lakosság idegeivel is. A rendszertelenül gyilkoló közellenség kódolt üzenetekkel sokkolta a nagyérdeműt, és vezette tévútra üldözőit. A rendező nyolcéves volt, amikor a Zodiákus bejelentette, hogy egy egész iskolabusznyi gyereket tervez kivégezni, ám ígéretét szerencsére nem tartotta be: inkább megmaradt a szerelmespárok és magányos taxisofőrök mészárlásánál. A film feszes, de meglehetősen bőbeszédű és szerteágazó forgatókönyve a gyilkos kilétét csillapíthatatlan szenvedéllyel kutató karikaturista, Robert Graysmith két könyvén alapul, kiegészülve a rendező és az író saját kutatásaival. A film nem szolgál megdöbbentő új információval, nincsenek benne lélegzetállító akciójelenetek, a kameramunka is csak egyetlen alkalommal tekeri ki a néző nyakát, mégis az utóbbi évek egyik leghatásosabb alkotása. Fincher megkapó részletgazdagsággal és mesterségbeli biztossággal meséli el a hosszúra nyújtott, a dolgok folyásából adódóan lezáratlan történetet, és végez sikeres kísérletet: a megdöbbentő képsorok helyett azok hosszú felvezetésével köti le a néző figyelmét, mintha azt akarná bebizonyítani, hogy a suspence az erőszak grafikus ábrázolásával együtt is működik, sőt egy egész film felépíthető a fenti elemek ismétléséből. A Zodiákus a markába röhög, Hitchcock a sírjában forog.

 Telenfonfüst és cigarettacsörgés
  A Zodiákus klasszikus értelemben vett hőseinek figurái (Jake Gyllenhaal, Robert Downey Jr., Mark Ruffalo), a gyilkos után nyomozó rendőrök és újságírók – bár egytől egyig elismert színészekre osztott, fajsúlyos szerepek – csak tántorognak a díszletek között, melyek két okból grandiózusak: mert egy őrült elme szabja meg a szabályokat egy kiismerhetetlen társadalomban, és mert Fincher a finom részletek megfestésével tökéletesen kelti életre a hatvanas-hetvenes évek cigarettafüsttel teli, telefoncsöngéstől hangos klímáját. Képi világa átmenet a Szédülés pompás-misztikus és a Bullit aszfaltkemény univerzuma között, ráadásul úgy idézi meg San Francisco hangulatát, hogy a Golden Gate Bridge-ből nem csinál hűtőmágnest, a dimbes-dombos utcákat pedig meg sem mutatja. Fincher filmje a legmodernebb értelemben vett thriller tehát, mely egyszerre tanít, szórakoztat és borzongat: úgy ad történelmitársadalmi leckét, hogy a nézőnek fél óra után már a képek színétől borsódzik a háta, mégis élvezi a történet folyamát, mert a kíváncsiság a félelemnél is nagyobb úr. A Zodiákus a szálak elvarratlansága ellenére kerek, egész film, egy régi kor hajszálpontos „új lenyomata”.