Háború Gyermekei Segélyakció (frissítve)

Az Afrikai - Magyar Egyesület tovább folytatja az adománygyűjtést annak érdekében, hogy a háborús szegénység következményeit csökkentse, segítsen a lehető legtöbb kongói rászoruló gyermeken.  Az Egyesület honlapja (www.ahu.hu) folyamatosan tájékoztat arról, hogy kik és milyen összeggel támogatják a segélyezést. A pénzadományokon kívül továbbra is gyűjtik az egészségügyi felszereléseket és továbbra is várják önkéntes orvosok jelentkezését a következő misszióhoz ( This e-mail address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it. ).

Készpénz és egészségügyi támogatást az egyesület irodájában hétköznap 09 - 17 óra között között vesznek át:
Afrika Centrum, 1139 Budapest, XIII. ker. Visegrádi utca 9.
Pénzadományokat az Afrikai - Magyar Egyesület bankszámlájára utalhatnak:
OTP 11734145-20021111 vagy rózsaszín illetve sárga csekken fizethetnek be.

A Háború Gyermekei Segélyakció program célja a Kelet-Kongó térségében lévő menekültek megsegítése, amelynek keretében az egyesület készpénz illetve egészségügyi adományokat gyűjt. Eddig 2.500.000 forint gyűlt össze, amely elegendő volt arra, hogy fedezze az egyesület kollégája és három önkéntes orvos költségeit egy hónapra. Az orvosi misszió 260 kg egészségügyi felszerelést vitt magával, köszönhetően az Egészségügyi Minisztérium és az Egészségügyi Készletgazdálkodási Intézet gyors segítségének, továbbá az egyáni adományozók nagylelkű felajánlásainak.

Tisztelt Olvasó, Kedves Támogatónk!

Az alábbiakban olvashatja Schumicky Lilla munkatársunk beszámolóját a Háború Gyermekei Segélyakció keretében Kelet – Kongóban dolgozó önkéntes orvosaink mindennapjairól, munkájáról. Remélem az ORVOSAINK KONGÓBAN blog bejegyzései közelebb hozzák Önhöz azt a színes és ellentmondásos világot, melyet Afrika e része jelent. A csodálatos tájak, természeti jelenségek és barátságos emberek ugyanúgy jellemzőek itt, mint az európai ember számára felfoghatatlanul nagymértékű szegénység, korrupció, higiéniai feltételek hiánya és a háború következtében menekültté vált emberek nyomora. Dr. Juhász Györgyi szentendrei mentőorvos, Dr. Juhász Ágnes zirci gyermekorvos és Dr. Kurpé László hatvani háziorvos hazájától több ezer kilométerre azokon a gyerekeken segít, akik a menekülés és a kifosztottság következtében legyengült szervezettel élnek és a betegségeknek legkönnyebben áldozatául eshetnek.
Önkéntes orvosaink küldetésük során olyan táborokban dolgoznak, ahol a legtöbbet segít szaktudásuk a rászorulókon. Büszkék vagyunk Rájuk és egy hónap múlva egészségben várjuk Őket vissza Magyarországra.

Tisztelettel:

Dr. Balogh Sándor
A Kongói Demokratikus Köztársaság kijelölt, tiszteletbeli konzulja és az
Afrikai – Magyar Egyesület elnöke






2009. február O4. (szerda) – 1. nap

Az első érzés és illat a párás meleg hajnali levegő szaga volt, abban a pillanatban, amikor kiléptünk az Egyptair 735-ös kisgépéből Entebbében, Uganda repülőterén, hajnali 4 órakor.
Az út nem is tűnt igazán hosszúnak, mivel két részből állt. Budapest – Cairo repülőút után egy óra várakozás Cairóban, ami pont elég volt arra, hogy megvegyük a duty free cigarettánkat és igyunk egy üdítőt a túlzsúfolt reptéri kávéházban. Majd Cairo-Entebbe. Összesen tíz órát utaztunk.

Mire kiszálltunk az álmos arcok a hajnali levegő hatására ismét élettel teltek meg, és orvos önkénteseink azt kérdezték tőlem, hogy miért nem megyünk egyenesen Kongóba? A lelkesedés határtalan. Entebbétől Goma mintegy hétszáz kilométerre fekszik, amit közel tizennégy - tizenöt óra utazás alatt fogunk tudni majd megtenni.

Az ugandai vízum megszerzése könnyen ment és kifejezetten kedves és mosolygós határőrök fogadtak bennünket. Csomagjainak is mind egy szálig megérkeztek és sikerült őket feltuszkolnunk öt kocsira. Imádkoztunk, hogy csak ne legyen gond a 268 kg összsúlyt elérő dobozok kivitelénél. A dobozok a misszióhoz szükséges orvosi felszerelésekkel, gyógyszerekkel, orvosi műszerekkel vannak telepakolva. A dobozok magasabban tornyosultak, mintsem hogy kiláttunk volna mögülük. Egy kedves vámos nő már intetett is, hogy menjünk oda, és magyarázzuk, el, hogy hová is visszük őket és mi van bennük. Rögtön elővettem a missziónkat igazoló leveleinket, kedvesen elmagyaráztam, hogy kik és mik vagyunk, és hogy csak átutazóban vagyunk Ugandában, mivel végcélunk Kelet-Kongó. Bevetettem a másik jól bejáratott trükkömet is, hogy én Guluban élek két éve és ott segélyszervezetet vezetek, csak hogy nehogy abba kössön bele, hogy miért nem az ugandaiaknak segítünk. Magyarázatom láthatólag kielégítette és további kérdések nélkül utunkra engedett.
Kint már várt ránk a mikrobusz, aminek a teteje raktérré volt átalakítva, és miden dobozt fel tudtunk tenni. Nagyon örültünk, hogy eddig minden ilyen simán ment.

Hajnali hat körül értünk a Backpackers nevű szálláshelyünkre, ahol egy lelket nem találtunk, de végül a biztonsági őr felkeltette az ügyeletest és megkaptuk szobáinkat. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk gyógyszert Ugandában, mert végül orvosaink segítségével összegyűlt egy jelentősebb mennyiségű antibiotikum és egyéb nélkülözhetetlen szer. A napot délután kettő körül kezdtük pénzváltással és egy kis kampalai városnézéssel. Majd a két bevásárló központból az egyikben vettünk egy nagy ponyvát, amit a dobozok eső elől való védelmére szántunk. Az ég egyre feketébb lett és pont időben értünk vissza a szállásra, ahhoz, hogy megóvjuk dobozainkat a végzetes eső elől. Előtte elfogyasztottuk, szerintem egy hónapig az utolsó európai színvonalú ebédünket a Rwenzori kávéházban. Késő délután az UNESCO által 2OO1-ben a világörökség részévé nyilvánított ugandai királyi palotát látogattuk meg. Ez arról híres, hogy kilenc méter magas és harmincegy méter hosszú átmérőjű és evvel a világ legnagyobb fűvel borított ’kunyhójaként’ palotájaként tartják számon. Idegenvetőnk ismerte Magyarországot, mégpedig onnan, hogy Uganda első széke egy magyar-osztrák asztalosműhelyből került ki 1931-ben.

Nyolcfelé értünk vissza a szállásra, ahol sikerült megegyeznünk sofőrünkkel, aki egyben az autó tulajdonosa is volt, hogy elvisz egészen a kelet – kongói Gomáig. Ez azért hatalmas siker, mert így nem kell lepakolni és átpakolni a csomagokat másik autóra a kongói határon, amit amúgy sem lett volna egyszerű megszervezni. Így vacsora előtt a dobozokat erősen, most már véglegesen, sofőrünk és férfi orvosunk Laci, segítségével a tetőre rögzítettük.
Hamar már tízkor nyugovóra tért a misszió, mert másnap hosszú út várt ránk.

2009. február O5. (csütörtök) – 2. nap

A hétórás indulást tűztük ki, de kilenc óra lett belőle legfőképpen a miatt, mert a sofőrünk mintegy másfél óra késéssel érkezett. De hát dugó volt Kampalában, meg amúgy is Fekete-Afrika szívében vagyunk.

Miután teletankoltuk a kocsit és mintegy húsz kilométerre kiértünk a városból a sofőr valami furcsa zajt hallott az autón, lekanyarodtunk, és amíg ő egy garázsban megnézette, addig mi elfogyasztottuk reggelinket egy helyi kis kávézóban. Ez már valóságosabb képet mutatott Ugandáról, mint a tegnapi Rwenzori kávézó. Mindenki helyi specialitásokat próbált ki. Györgyi mandazit, ami az otthoni olajos kissé száraz, de édeskés fánkhoz hasonlít a legjobban. Laci bevállalta a répás, káposztás tojásrántottát, én pedig chapatival – indiai olajos kenyérrel csillapítottam éhségemet. Ági afrikai teát – tej benne teafű – kortyolgatott. Orvosainknak a legszembetűnőbb az volt, hogy mind a manadazit mind a chapatit zacskóval fogták meg és nem kézzel, pedig ez nem jellemző.
Természetesen a szerelők nem találtak semmit az autón. Végül kiderült, hogy sebesség korlátozó volt beépítve a kocsiba, és az adja a zajt, majd lekapcsolja a motort, ha huzamosabb ideig nyolcvan kilométernél gyorsabban haladunk. Sikerült végül megtalálni a kikapcsoló gombot és utána százzal robogtunk déli irányban. Talán Uganda legszebb útján kanyarogtunk Kabale és Kisoro között. Hatalmas hegyek, utolsó centiméterig megművelt földek, friss hegyi levegő és szorgos emberek tarkították a tájat. A lelkesedés ismét hatalmas volt, és boldogan ugráltak orvosaink ki-be az autóból fényképezni.
Egészen későn fél nyolcra kicsivel sötétedés után értünk Kisoroba, a legutolsó nagyobb dél-ugandai városba. Szobáink elfogadhatóak voltak a kis hotelben, ahol megszálltunk. A következő feladatunk a vacsorakeresés volt. Komoly nyomozó munka után kecskepörköltre leltünk és két sör mellett kellemesen le is csúszott a hosszú, közel tizenkét órás út után. Egy rövid kis séta után már a szállásunkon is voltunk, ahol még meleg vízzel is szolgáltak, hogy lefürödjünk.


2009. február O6. (péntek) – 3. nap

Reggel a helyi testes katogóval (paprikás krumpli szerű csak sült banánból) birkóztunk, de olyan nehéz étel, hogy a két tál kikért étel közül csak az egyiket bírtuk közösen elfogyasztani. Negyed kilenckor már a kongói határ felé robogtunk. Az ugandai oldalon ismerősöm volt, aki nagyon örült, hogy ismét találkozunk, mert hát három hónap telt el november óta és most vasárnap pont három napja nyitották meg ismét a határt. Az AHU-s pólónak meg talán még jobban örült. Egy órás papírmunka és beszélgetés után már a kongói határőrök irodájában ültem és próbáltam megmagyarázni az amúgy már korábbról ismerős határőrnek, hogy miért is van három hónap a vízumunkba írva és miért csak egy hónapig érvényes a vízum. Nem igazán értette, de régi ismeretségünkre való tekintettel eltekintett a külön díj fizetésétől, mintegy másfél órás rábeszélés után.
A következő akadály az orvosi felszerelés, a kocsi, és a sofőrünk volt. Végül 16O dollárral minden akadályon sikerült átvergődnünk. Három órán keresztül tartott a határátkelésünk. Vegyesen voltak jelen CNDP-t (kongói szabadságharcosok, akik a kormány ellen harcolnak) és kormánypártot támogató hivatalnokok. A legújabb felállás szerint a CNDP csatlakozott a kormányhoz és együtt harcolnak a hutu milícia ellen.
Az utunk első húsz kilométere alatt rengeteg katonával találkoztunk. Nagyon sok volt köztük a ránézésre tizennégy- tizenöt éves gyermek. Egy helyi segélyszervezet szerint ők főleg a mai mai milícia csoportból csatlakoztak a kormánycsapatokhoz. Nagyon sok ruandai katonát is láttunk, akik szintén elvileg a kongói kormányt támogatják. Peut étre (talán), ahogy a bölcs francia mondja.
Elméletileg Rutshuruban, a határtól harminc kilométerre fekvő településen találkoztunk volna a partner szervezetünk vezetőjével, aki természetesen nem volt ott, és a misszionárius házban sem tudtak rólunk, ahová elvileg a 26O kg-os szállítmányunkat kellett volna lepakolnunk. Szerencsére én már jártam itt előtte és itt ért több mint egy éve az a nagyszerű élmény, hogy összeismerkedtem egy lengyel pappal, Pater George-val akiről még Kapuchinski, a nagy lengyel hírtudósító is írt a Shadows of the Sun című művében. /Kapuchinski lengyel származású, több mint harminc évig tudósított Afrikában a szocializmus alatt Lengyelországnak. Soha nem volt pénze, így mindig buszon a közemberekkel utazott, evett, élt, és írt róluk/. Lényeg a lényeg, hogy Pater George emlékezett rám, és nagy örömmel fogadta missziónkat. Természetesen letehettük csomagjainkat, sőt még ebédelni is meginvitált minket az Ő kis békeszigetére. Orvosaink szemmel láthatóan nagyon élvezték társaságát még akkor is, ha Pater George csak franciául tudott velünk kommunikálni. Rutshuru egy kis falu, ahol október, november és december hónapokban folyamatosan folytak a harcok. Az itteni lakosság rengeteget szenvedett, mert a legtöbb milícia csoport ezen a területen harcolt, kvázi egy átjáró ház volt. Pater George a legsúlyosabb harcok és tömegmészárlások ellenére sem hagyta el a parókiát, pedig sokan hívták vissza Lengyelországba. Azt mondta, hogy amikor szenvedés van, akkor van a legnagyobb szüksége az embereknek a lelki segítségre és támaszra. Pater George igazi misszionárius, aki több mint huszonöt éve dolgozik Kelet-Kongó eme, évtizedek óta háború sújtotta területén. Titkon mindnyájan irigyeljük hatalmas magabiztosságát és lelkierejét, és érzem, hogy missziónkra igen jó hatással van minden kedves szava és megnyilvánulása.
Az ebéd mennyei volt, lengyel zöldséges raguleves és valami ravioli féle tészta zöldséggel. Kiegyeztünk az orvosokkal, hogy ez lekörözte ízletességében a rwenzori kávéházas ebédünket. Talán a legjobb Afrikában, hogy az ember sohasem tudhatja, hogy mire számíthat, és azért tényleg; lengyel ragulevest enni, Kelet-Kongó eldugott szögletében, hát nem semmi.
Még mindig kétórányira voltunk Gomától, Észak Kivu provinciális fővárosától. Csodálatos dzsungeleken, a Virunga Nemzeti parkon, lepusztult falukon zötykölődtünk Gomáig.
Gomát 2OO2 áprilisában elöntötte egy vulkán, amelynek maradványai ma is nagyon jól láthatóak, mindent fekete por fed és durva tufa kőzet borít. A város tele van segélyszervezetekkel és nyomornegyedekkel.
Dufinával, partnerszervezetünk vezetőjével is itt találkoztunk. Az ASVOCO (kongói önkéntesek szervezete) nem csak egy kis irodával, hanem egy étteremmel és motellel is rendelkezett. Sajnos három perc beszélgetés után rögtön száz dollárt kért a holnapi sajtótájékoztatóra. Végül kiegyeztünk ötvenben, bár nekünk egyáltalán semmi szükségünk nem volt sajtótájékoztatóra. Este még beszélgettünk, de bizalmunk egyre inkább csökkent benne, mert többször ellentmondott önmagának, de legalább kaptunk meleg vizet, amiben megfürödhettünk.

2009. február O7. (szombat) – 4. nap

Közel kilenc óra alvás után reggel hétkor frissen pattantunk ki az ágyunkból.
Kibéreltünk öt motort és avval cirkáltunk a városban hivatalról hivatalra jártunk, ahol mindig be kellett mutatkoznunk és ugyanazt meghallgatnunk. Első utunk a központi kórházba vezetett, ahol állítólag semmilyen segélyszervezet nincsen jelen és az orvosok nagyjából 15O dollárt keresnek havonta. Sajnos arra nem volt lehetőségünk, hogy körbejárjuk, mert rohantunk a megyei egészségügyi vezetőhöz, aki megmondta, hogy nem is Ishasában, hanem egy másik településen kellene dolgoznunk. Persze itt felmerült, hogy mi nem a helyi politikusok érdekterületén akarunk dolgozni, hanem ott ahol arra tényleg a legnagyobb szükség van. Innen rohantunk egy másik fejeshez, majd onnan a kormányzóhoz, aki épp nem volt ott, de helyettese az egészségügyi miniszter fogadhatott bennünket. Innen pedig a bankba rohantam, hogy tudjak eurót váltani dollárra, illetve kongói frankra, az orvosok pedig a visszatértek Dufinával a szálláshelyre. Természetesen, csak hogy semmi ne menjen olyan könnyen a bankok szombaton nem váltottak, így csak a feketepiac maradt, ahol az eurót és a dollárt majdnem egy az egyben váltják, mert, hogy euróra Fekete-Afrikában, pláne Kongóban senkinek nincsen szüksége és csak a nyűg van vele, mert fel kell küldeni Kinshasába, a kongói fővárosba, ami Gomától több ezer kilométerre van, hogy átválthassák dollárra. Így hát érthető ódzkodásuk. Mindenkinek ajánlom, hogy legközelebb csak USA dollárt hozzon Kongóba, ami 2OO3 utáni, nagyfejű, ötvenes és százas címletekben van.
A sajtótájékoztató egy körül kezdődött, ahol legalább tizenkét rádió riporter volt jelen és a kongói nemzeti tv-től is. Nekünk egy feltételünk volt, hogy mi kettőkor elindulunk, ha esik ha szakad, hogy még az nap odaérhessünk a helyre, ahol majd dolgozni fogunk. Ismét motorral elmentünk a városszélére, és ott betuszkolódtunk az eredetileg nyolc személyes, de itt huszonegy személyt szállító kis buszba, mert természetesen partnerszervezetünk nem tudta leszervezni a transzportunkat, pedig csak ezt az egy dolgot kértük tőle. Dufina kényelmesen az első sorban helyezte el magát, mi pedig négyen csomagjainkkal az ölünkben szorongtunk, az utolsó sorban. De hát TIA –This is Africa /Ez afrika/-, ahogy Véres Gyémánt című filmben is mondták az ’ örök igazságot ’. A busz hihetetlenül gyorsan száguldott és másfél óra múlva ismét Rutshuruban voltunk. Innen Dufina háromszáz dollárért plusz benzinért tudott volna nekünk kocsit, a következő nyolcvan kilométeres szakaszra. Azt hiszem itt telt be nálam a pohár és mondtam neki, hogy ezt inkább kihagynám és menjen, keressen valamit ötven dollárért. Csak százért talált, de ekkor meg már túl késő volt, hogy elinduljunk, mivel tartjuk magunkat ahhoz a szabályhoz, hogy sötétség nem találhat bennünket az úton. Végül Dufina kitalálta, hogy ő visszamegy Gomába, és majd onnan a kormányzóval megszervezi nekünk, hogy leküldjenek egy autót hétfőn. Nagyszerű, gondoltuk, hogy így döntött, mert egyértelművé vált ekkora, hogy az egész másról nem szólna, mint a mi lehúzásunkról, ha továbbra is vele maradnánk. Pater George abszolút egyetértett velünk. Dufina, még utoljára bepróbálkozott, hogy az állítólag harminc dollárba kerülő visszaútját fizessük ki, de erre válaszunk már csak egy ’Bon Voyage’ /Jó Utat/ volt.
Felhívtam a MONUC egyik parancsnokát, akivel még a kongói ugandai határon ismerkedtünk össze és elmondtam neki a szituációt. Ő örömmel felajánlotta segítségét, és hogy bárhova elviszik ingyen és bér mentve 26O kg-nyi felszerelésünket és minket, másnap.
Így az éjszakát Pater Georgenél töltöttük. Megosztottuk vele a Dufinának szánt finom tokaji fehérborunkat, az otthonról hozott Pannónia és Camambert sajtjainkat.

2009. február O8. (vasárnap) – 5. nap

Reggel még kétségekkel telve ültünk a parókiában elkészített tojásrántottánk előtt, ugyanis nem tudtuk, hogy a helyi segélyszervezet segítsége nélkül, hogyan fogunk tudni előrejutni, ebben misztikus, meglepetésekkel teli országban. A MONUC parancsnoka kilenckor várt ránk a Kiwanjai bázison. Előadtuk, hogy kik és mik vagyunk, és milyen szituációban vagyunk. Öt perc alatt átlátta az egész helyzetet az indiai származású parancsnok és felajánlotta segítségét. Mondta, hogy dolgozzunk az első pár napban a kiwanjai, közel tíz ezer főt számláló menekülttáborban és utána sorolta a helyeket, hogy hová mehetnénk még dolgozni, amely helyek Rutshuru vonzáskörzetében vannak, de biztonságosak és az ő parancsnoksága alá tartoznak. A kiwanjai táborban körülbelül tíz ezren laknak, ez az egyik legnagyobb és a tábor nem rendelkezik orvosi központtal, nincsen nemzetközi segélyszervezet menedzsmentje és a menekültek alig kapnak némi étel segélyt. A kapitány rendelkezésünkre bocsátotta a szintén indiai származású tábori orvosát is, aki a későbbiekben megszervezte a mai napi munkánkat. A MONUC bázison kívül a menekült tábor elején felhúztak egy sátrat, és egy romos kőépületet a katonák pár óra alatt klinikává alakítottak, majd eljöttek velünk, teherautóval Rutshuruba (Kiwanjától, ahol a MONUC bázis és menekült tábor is van, öt kilométerre fekszik), hogy átvigyék a 26O kg-nyi orvosi felszerelésünket a MONUC bázisra, ahol a biztonságos raktáruk lesz a következő hónapban. Még fegyveres kíséretet is kaptunk. Mire visszaértünk már kipucolva, asztalokkal és székekkel, vizsgálóval készen állt a klinika. Alig hittünk a szemünknek. Egykor elkezdődött a munka. Orvosaink hatalmas lelkesedéssel álltak neki a menekültek vizsgálatának. Több százan gyűltek kint össze. Hogy elkerüljük a tömegnyomort, sorszámokat osztottunk és egyszerre folyt az orvosi vizsgálat négy asztalnál, mert az indiai katonaorvos is beszállt. Én először kívülről figyeltem, majd beálltam segédkezni az indiai orvosnak. Orvosaink arca sugárzott a lelkesedéstől és a tenni akarástól. Hihetetlen volt tényleg, hogy ilyen ’ tábori ’ körülmények között, milyen lelkesedéssel, örömmel, nyitottsággal és szakértelemmel vizsgálták a menekülteket. Laci fület tisztított, Ági a nők nőgyógyászati bajait gyógyította, Györgyi pedig a gyermekeket vizsgálta, éppen abban a pillanatban, amikor odalestem. Persze mindenki mindent csinált, néha konzultáltak, néha az indiai orvost is bevonták, szóval tökéletesen működött a misszió, és végre mindenki azt csinálhatta, amiért jött és ami ennek a Háború Gyermekei missziónak a lényege.

Ebédünkről a MONUC gondoskodott és isteni indiai specialitásokat, mint a dált és jackfruitot próbáltuk ki. A legmeglepőbb az ebéd végén a mézes pisztácia fagyi volt. TIA – This is Africa (Ez Afrika) tehát nem csak a negatív szituációkra igaz. Le voltunk nyűgözve. A munka este hatig folytatódott. Négy óra alatt száz beteget vizsgáltak meg orvosaink, ami nem kevés. Bár, holnap ennek a duplája vár ránk…