„Ha egyetlen koraszülött is kevesebb fájdalmat él át, már megérte”

A koraszülöttek fájdalomcsillapításával csak nem olyan régen, néhány évtizeddel ezelőtt kezdett el foglalkozni az orvostársadalom. Hogy lehet, hogy ez ilyen sokáig váratott magára?

Egészen az 1980-as évekig úgy gondolták, hogy a kisbabák nem éreznek fájdalmat – vagy ha éreznek is, nem baj, mert úgyis elfelejtik, nem rögzül a memóriájukban. Éppen ezért egyáltalán nem mérték, nem csillapították a fájdalmukat. Egy amerikai kisfiút szoktak példának felhozni: ő a ‘80-as években, a 26. hétre született, majd egy mellkasmegnyitással járó szívműtétre volt szüksége. A teljes beavatkozást fájdalomcsillapítás nélkül végezték, és bár a kisfiú néhány héttel később sajnos meg is halt, az édesanyja végignézte a szenvedését, majd megkérdezte az orvosokat, hogy miért nem csillapították a fájdalmát. Erre vagy azt a választ kapta, hogy amit látott a gyerekén, az nem is fájdalom, vagy azt, hogy egy kisbaba nem elég erős ahhoz, hogy elviselje a fájdalomcsillapító hatását. De hogy gondolhatják azt, hogy ha a fájdalomcsillapító hatását nem tudja elviselni a gyerek, akkor a fájdalmat igen? Az édesanya írt az akkor létező összes gyermekgyógyászati társaságnak egy nyílt levelet, ez több amerikai újságban meg is jelent, és végül ez a levél indította el azt a kutatást, aminek köszönhetően mi most már tudunk protokollt írni és fájdalmat csillapítani. Gyakorlatilag ennek hatására ismerte fel az orvostársadalom, hogy a kisbabák, legyenek bármilyen picik is, képesek a fájdalom érzékelésére.

Ha jól tudom, ön 2018 óta foglalkozik ezzel.

Igen. Amikor az ember bekerül egy intenzív osztályra, nem feltétlenül koraszülöttek, hanem bármilyen betegek közé, látja, hogy mennyit szenvednek, mennyi fájdalmas beavatkozáson esnek át. A koraszülött-osztályon ez ráadásul hatványozottan igaz, úgyhogy jött egy belső indíttatás, hogy ezen változtatni kéne, mert biztosan létezik megoldás arra, hogy ne szenvedjenek ennyit ezek a pici babák. Utánaolvastam, beleástam magam a témába, majd elkezdtem egy kutatást. Tulajdonképpen ez olyannyira egyedülálló Magyarországon, hogy ez lett az első magyar kutatás a témában: négy hónapon keresztül számoltunk minden egyes fájdalmas beavatkozást, amit az akkor az osztályon lévő koraszülöttek átéltek, és őrületes szám jött ki. Azt találtuk, hogy naponta gyerekenként átlagosan 8,2 fájdalmas vagy stresszes beavatkozást végeznek el. Ez hatalmas szám, főleg, ha belegondolsz, hogy, mondjuk, nyolcszor szúrnának meg egy nap, ráadásul heteken keresztül, minden egyes nap – az még felnőttként is szörnyű lenne.

Miért kell külön foglalkozni a koraszülöttek fájdalomcsillapításával, miben más ez, mint a nagyobb gyerekek esetében?

A koraszülött babák sokkal akutabban érzékelik a fájdalmat, mint a nagyobb gyerekek vagy akár a felnőttek. Ennek az az oka, hogy az idegrendszerük azon része már kifejlődött, ami képes a fájdalom érzékelésére, de ami a fájdalom terjedésének a gátlására szolgálna, náluk még nem elég érett. Ráadásul ezeknek a fájdalmas beavatkozásoknak nagyon sok hosszú távú következménye van. Van egy angol kifejezés a play now, pay later analógiájára, hogy pain now, pay later – azaz most fáj, de majd később fog ezért megfizetni a gyerek, hiszen a fájdalom idővel elmúlik. Három-, öt- vagy tízévesen nem fog emlékezni a gyerek arra, hogy őt csecsemőkorában megszúrták, a fájdalom a tudatos memóriába nem épül be, de biológiailag rögzül az emlék, az idegrendszer fejlődését ez hosszú távon nagyon is befolyásolja. Azoknak, akik a születést követően ennyi fájdalmat élnek át, később alacsonyabb lesz az IQ-ja, kisebb a fejkörfogata, kisebbre nő a baba, alacsonyabb lesz a fájdalomküszöbe. Vannak olyan, felnőtteknél diagnosztizált krónikusfájdalom-szindrómák, amik visszavezethetők a csecsemőkorra, és ez teljesen független attól, hogy az érintett koraszülött volt, vagy nem – ez attól függ, hogy hány fájdalmas beavatkozást szenvedett el. (...)

A teljes beszélgetést ITT olvashatja