Fejesugrás a káoszba

Április elseje után nem omlik össze az egészségügy, noha rossz döntések egész sora születik – állítja Maróth Gáspár egészségügyi válságkezelő, aki a szerkezetátalakítással egyetért, de szerinte most inkább a struktúra káoszosítása történik. Reform helyett pénzelvonást lát, és úgy véli, mindez árt a betegellátásnak.

Bármelyik politikai oldal került volna hatalomra, a kórházi struktúra nem maradhatott volna érinthetetlen. Mi végre most ez a felzúdulás?
 – Mindenki egyetért abban, hogy van egy kórházi vízfej és az egész mögött egy elhanyagolt járóbetegrendszer. A kormány alapfeltételezése helyes: nemcsak a lakosságszámhoz mért ágystruktúra rossz, hanem a területi eloszlása is, amit a finanszírozás még igazságtalanabbá tett.

A finanszírozás?
 – Egy daganatos beteg ellátására nem ugyanannyit költenek Nyugat- és Kelet-Magyarországon.

Pedig ugyanazok a finanszírozási összegek mindenhol.
 – A kapacitáskorlátok miatt ez megváltozott. Molnár Lajos megjelenéséig a kórházak nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy elküldjék a betegeket, még akkor sem, ha csak egy csekély részét kapták meg az ellátás költségének. Tavaly nyár óta már a töredékpénz sem jár a kapacitáskorláton felüli betegek ellátása után. A fenntartó önkormányzatok teherbírása pedig nagyon különböző, egy komoly ipari fejlettségu város vagy fővárosi kerület akár százmilliókat is tudott adni a kórházának vagy a szakrendelőjének, míg voltak olyan megyék, amelyek semmivel sem tudták támogatni az intézményeiket. Emiatt jelentek meg az eltérések például az egy rákbeteg kezelésére jutó összegben.

Mindenki egyetért az elvekben, de amikor a saját kórházán is alkalmaznia kellene ezeket, rögtön visszakozik?
 – Történelmi lehetőség nyílt az országgyulési választások idején – mindenki elfogadta, hogy változtatni kell. A tulajdonosok is felkészültek arra, hogy ez így nem mehet tovább. Az orvosok igenis reformokat akartak, hogy hosszú távra kiszámíthatóan láthassák a saját jövőjüket.

Vagyis nem a változtatások ellen lázadoznak, hanem azért, mert rosszul csinálják?
 – Teljesen elszúrták. Darabonként hajtják végre az egészségügyi reformot, és mindig csak egy nagyon szuk szeletét mutatják meg. Az önkormányzat is azzal szembesül, hogy elveszik a kórházát, de semmilyen garanciát nem kap járóbeteg- ellátásának a fejlesztésére. Mit csinál? Azonnal befékez, és azt mondja: állj, nem engedem a kórházam. Ma úgy veszik el az egyik részét a rendszernek, hogy nem mondják meg, mi lesz helyette. Ebben a helyzetben az orvos és a tulajdonos is káoszt kiált.

A fő ok a költségvetés drámai helyzete. A kormány a konvergenciaprogramban 0,9 százalékos GDP-csökkentést vállalt 2009-ig.
 – Ennek a terheit egyszeruen áthárítják a lakosságra. Például a gyógyszerrabatt lényeges a kórházak muködőképességének szempontjából. Erre most az állam ráteszi a kezét a gyártókat érő megszorítások miatt. Lássunk tisztán, ezek újfajta adónemek.

Nyilván, de mit lehet tenni ebben a helyzetben? Tudomásul kell venni, hogy nagyon nagy bajban van az ország.
 – És a környező, nálunk gazdaságilag fejletlenebb országokban hogyan tudják fenntartani az egészségügyet? Miért csak mi vagyunk ilyen kritikus helyzetben? Nem tudom elfogadni, hogy nincs más út. A legegyszerubbet választották, ráterhelték a nagy szociális rendszerekre a konvergenciaprogramból adódó terheket.

Onnan kanyarodtunk el, hogy a Fidesz is leépítette volna a kórházakatimages/
– Történelmi lehetőség nyílt a választások előtt, ám a döntések most megint urambátyám elven születnek.

A lovasberényi paktumra gondol?
– Például. Az elmúlt 15–16 évben mindig azokat a kórházakat rakták rendbe a cél- és címzett támogatások segítségével, amelyeket elsőként kellett volna bezárni. Az erős országgyulési képviselők most azt is kijárták, hogy a kórházuk megmaradjon.

Tehát ön szerint még több kórházat kellett volna bezárni?
– Ez egy veszélyes mondat. Akkor értenék vele egyet, ha a megszüntetett kórházak helyett lenne egy megerősített járóbetegszolgálat, sokkal szélesebb diagnosztikai háttérrel. Ez azért is fontos lenne, mert Magyarországon nagyon hosszú idő telik el a diagnózis felállításáig. Nem ágyés épületszámban kellett volna gondolkodni, hanem a rendszert kellett volna kigyógyítani a betegségeiből. Ma a konvergenciaprogram és a számok buvöletében a rendszer újratervezői elfelejtették az elsődleges célt, a betegellátás biztosítását.

Meglep, hiszen nemzetközi felmérések szerint éppen az volt a magyar egészségügy egyik nagy előnye, hogy a betegek gyorsan orvoshoz jutottak.
 – A háziorvoshoz, de ott semmilyen diagnózis nem született. Aki dolgozott Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, tudja, hogy az elsődleges kórkép megszületéséig nálunk rengeteg idő telik el – ezen és a kezelési eljárásokon kellett volna gyorsítani. Bár ez utóbbit a kórházak kényszerből már megtették, csakhogy hiányzott a teljes utókezelés, ami veszélyeztette a gyorsított kórházi kezelések eredményességét.

Most viszont meglesz. Kilencezerrel több krónikus és rehabilitációs ágyat hoznak létre.
 – És hol van mögötte a szükséges muszaki feltétel? Hol vannak a szakemberek? Fejest ugrunk a káoszba. A reformot legalább három évre kellett volna széthúzni. Így ellátás nélkül hagyták az ország egy részét, mondván: lesz, ami lesz, úgysem omlik össze a rendszer.

Nem lesz drámai összeroppanás április elseje után?
 – Nem. Kórházon csődtábla még soha nem volt kint. n De mi történik akkor, ha megszunik egy intézmény vagy egy osztály, és az új ellátóhely kapacitása nemhogy nőne, hanem még csökken, noha eddig is várólistái voltak? Járóbeteg-fejlesztés pedig még nincs. – Majdnem minden megyei kórház ilyen helyzetben van. Nem tudjuk megmondani, április elseje után hány beteg marad ellátatlanul. Magyarországon az egyik legnagyobb gond már eddig is az volt, hogy az emberek rendkívül bizalmatlanok voltak az ellátórendszerrel szemben, nem fordultak időben orvoshoz. Ezt most tovább nehezítettük. A legnagyobb baj, hogy elválik a valódi betegellátás, az ezt biztosító struktúra és a finanszírozás. Ebből csak a beteg kerülhet ki vesztesen, ám erről hallgat a szakma, mert nem szeretne hisztérikus páciensekkel szembesülni. Az orvosok és ápolók maguk sem igazodnak el a káoszban, nem szeretnék még magyarázni is azt.

Ha megszunik egy kórház vagy osztály, a területet átvevő intézménynek a várólistát is fogadnia kell. A két várólista egyesítése válságmenedzselést igényel?
– Igen, de nincs egyetlen területe sem az országnak, amely erre már felkészült volna. Nem tudok példát arra sem, hogy a megszunő osztályokról bárki átvenné az ott dolgozó szakorvosokat. Majd április elsején felébred a szakma, és kapkodni kezd. n Ez nem csak a kormány hibája. – Néhány héttel a határidők előtt születnek meg jogszabályok, amelyeket még napokkal az életbelépésük előtt módosítanak. Még egy ilyen pofonegyszeru ügyet, mint a vizitdíj, sem tudtak egyértelmuen szabályozni. Hogyan gondolják akkor magukról, hogy kórházak megszunését, új beutalási rendet, a teljes átrendeződést kezelni tudják?

Három nappal a határidő lejárta előtt érkeztek a finanszírozási szerződések.
– Ad hoc módon történnek a dolgok. Néhány, az országot nem ismerő szakértő próbálja a szakma mellőzése mellett megálmodni azt a struktúrát, amelyhez egyetlen fejlett országban sem mernének hasonlóan kevés információ és tervezésmodellezés nélkül hozzányúlni. Képzeljük el, mi lenne, ha az ország honvédelmi stratégiáját a vezérkar kizárása mellett néhány politikai tanácsadó alkotná meg, zárt ajtók mögött. A struktúraváltással én egyetértek, de itt a struktúra káoszosítása történik.

Akkor ez direkt jó a válságmenedzsereknek?
 – Minél nagyobb a káosz, annál nagyobb lesz az elismertsége minden lépésnek, ami valamiféle rendezettség irányába hat. Ez igaz, de ne felejtsük el, hogy itt emberéletekről van szó.

Többen úgy gondolják, hogy a több-biztosítós rendszernek ágyaznak meg a mostani intézkedésekkel.
 – Ahhoz nem kellene ilyen káosz. Hajlok rá, hogy a reform kiötlőinek csak egy végszám él a fejében, és ennek elérésére bármire képesek.