Évfordulók vonzásában

Ötven évvel az ’56-os magyar forradalom és öt évvel a legborzalmasabb terrormerénylet után számos film állít emléket a történéseknek – ki modern, ki antik hollywoodi, ki pedig progresszív dokumentarista szemlélettel. Év végi filmelemzésünkben a történelmi visszatekintés módozatainak vizsgálatával nézünk vissza az idei termésre – néhány kiragadott példa segítségével.
Két rendőr
Elsőként vizsgáljuk meg a legizgalmasabbnak ígérkező filmet, mely összességében semmi újat nem hozott: sem filmnyelvileg, sem pedig a múlt újraértékelésének tekintetében. Oliver Stone filmje, a World Trade Center a néma döbbenet erejére bízta sikerét, amikor a Világkereskedelmi Központ romjai alatt rekedt két rendőr (meglehetősen korlátozott) szemszögéből mutatta be a borzalmakat. Stone filmjének hangulatát a szeptember 11-i, keddi napos őszi reggel puha tompasága határozza meg, hiszen képileg legizgalmasabb része a New York-i utca megjelenítése, majd a pernyehullás, mely szürreális érzetet kölcsönöz a film felvezetésének. Ebbe a világba sétál bele John McLoughlin (Nicolas Cage) és Will Jimeno (Michael Pena), hogy egy hirtelen omlás után a film hátralévő másfél órájára a romok alatt feküdjenek.
A mind forgatókönyvírói (A sebhelyes arcú), mind rendezői (A szakasz) tekintetben nagy gyakorlattal rendelkező Stone most mintha minden tudományát elfelejtette volna: a rendőrök fojtott hangú, sokszor szentimentális, kisrealista párbeszédei és családjaik önmarcangoló izgatottsága kevés egy fokozottan drámai történelmi pillanat bemutatásához – a gyászoló nemzet engeszteléséhez azonban talán pont elég. A rendező ugyanis úgy alkot hőseposzt, hogy hősei mindvégig kiszolgáltatott helyzetben, tehetetlenül „harcolnak” a gonosz ellen, olyan segítőként (rendőr), akik maguk is a segítők (katasztrófavédelem) érkezésére vannak utalva. Az eseményeket beindító gonosz tehát nem jelenik meg a vásznon, a küzdelem mégis folyamatos – a vásznon és a nézőtéren egyaránt, hiszen McLoughlin és Jimeno küzdelmét figyelve mindenki saját vívódására emlékezhet vissza, azokra a pillanatokra, amikor tehetetlenül nézte a tévében az ikertornyok leomlását. Oliver Stone empátiafilmet készített tehát, a csendes emlékezés és együttérzés akciófilmjét, olyan hős nélküli hőseposzt, melyben akár a néző is hős lehet. Itt tart most Hollywood – legalábbis 2001. szeptember 11. emlékének tekintetében.
Megállt az idő
Szinte mindenki hollywoodinak címkézte, mégsem mondható a legjobb tengerentúli hagyományok folytatójának az Amerikába szakadt Andrew G. Vajna producer szívügye, a Goda Krisztina által rendezett Szabadság, szerelem. A testközelbe hozott forradalom, a kor tanító jellegű bemutatása, a hősök dobogóra (és bitóra) emelése amerikai stílusú filmet sejtet, csakhogy ez a mű nem a manapság divatos modorban készült, hanem egy letűnt kor dramaturgiaimorális útmutatásai alapján. Félreértés ne essék, a Szabadság, szerelem nem csúfítja meg a forradalom és a hősök emlékét, sőt a mai fiatalok számára is érthető szerepben mutatja meg őket, a káros propagandaszellem mégsem hiányzik a filmből.
Annak érdekében ugyanis, hogy a néző tűzön-vízen keresztül szimpatizáljon az utcán harcoló szereplőkkel, és átérezze a főszereplő Szabó Karcsi és szerelme dilemmáját, az alkotók lejárt szavatosságú, az ötvenes évek központilag rendelt termelési filmjeire emlékeztető fogással korbácsolják fel a kedélyeket: a történet elején agresszív, bunkó, rosszindulatú, kötözködő senkiházikként ábrázolják a szovjet vízilabdásokat, szépen csendben legitimálva ezzel nemcsak a magyar fiúk haragját, de az egész magyarországi forradalmat. Innentől kezdve szabad a pálya, Szabó Karcsi akcióhősként vágtat végig a vásznon, és hiába a tényekből és anekdotákból összerakott cselekmény izgalma és sokszínűsége, a nézőben is a düh munkál. A rengeteg munkával, pénzből és ötlettel elkészített Szabadság, szerelem jól működő, magával ragadó és érzelmeket kiváltó hibrid, mely a digitális korszak látványelemeit a csalóka propagandadramaturgiával keverve alkot új hősöket – régi hőseinkből.
Égi katasztrófa
Mind a csendes tétlenség, mind a haragos tettlegesség módszerét elutasítja Paul Greengrass rendező, aki mégis a fenti két film keverékeként (kizárólag az erények tekintetében) mutatja be a United 93-as járat utolsó útját. A Véres vasárnap készítésével a kényes történelmi események kezelése terén elegendő gyakorlatra szert tett brit filmes egyszerre hozza testközelbe a történéseket, és adja meg a nézőnek az elfogulatlan emlékezés lehetőségét. A United 93-as egy szent szöveget mormoló arab terrorista képével nyit, de nem elsősorban dramaturgiai, hanem kronológiai okokból: Greengrass nemcsak a repülést, de az egész nap történéseit fekete dobozként dolgozza fel, mintha csak dokumentálná az eseményeket. Az ismeretlen színészek szerepeltetése, a pasztellszerű fényképezés, a kézi kamera használata mind arra utal, hogy a valóságot látjuk, úgy, ahogy sosem láthattuk, de el sem képzelhettük, mert azon a bizonyos napon senki sem látott tisztán.
A film zárlata már illeszkedik a valóságos fekete doboz tartalmához, hiszen a repülővel együtt az összes szereplő is megsemmisült. Greengrass filmje nyitott elejű, zárt végű történet, mely egyedül a vége főcím előtti feliratokban ítélkezik, de akkor is az amerikai katonai vezetést és légi irányítást marasztalja el. Elemel és földhöz ragaszt: kétségkívül az év legérdekesebb és legértékesebb „történelmi” filmje, mely egyszerre teljesíti az emlékezés és az elemzés elvárásait.

Lemezek díszcsomagolásban

Ha már a bakelit nem fér be a fa alá, legalább ajándékozzon DVD-t! Néhány ötlet karácsonyra.
Az év nagy mozisikerein A Da Vinci-kód, A Karib-tenger kalózai 2. túl számos értékes filmmel szerezhetünk örömet szeretteinknek idén. A legkisebbeknek a lengyel Pampalini-sorozat új kiadása jelentheti a legjobb meglepetést, de ha már a szocialista blokk ereklyéiről teszünk említést, ne feledjük az 1949-es Lúdas Matyi digitálisan felújított változatát sem, amely tavaly a budapesti Örökmozgó Filmmúzeumban debütált, s most már minden család számára hozzáférhető DVD-n. Ráadásul csak egyszer kell megfizetni érte – feltéve, hogy a Kedves Vásárló nem Döbrögi uraság. Szintén a magyar kínálatot gazdagítja Bereményi Géza 1988-as klasszikusa, az Eldorádó, melyben nemcsak Soma Mama Gésa villantja meg bájait, de Eperjes Károly is karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja. A hazai film ínyenceinek pedig Szomjas György Falfúróját ajánljuk, mert Bán János maradandó tízforintos mutatványának minden – nemcsak lakótelepi – háztartásban helye van!
Aki a december eleji AniFestre nem kapott jegyet, az otthonában is élvezheti az amerikai függetlenfilmes Richard Linklater új animációs filmjét, a Philip K. Dick írása alapján készült Kamera által homályosant, valamint beszerezheti a rendező lírai-szerelmes alapművének számító Mielőtt felkel a Nap, és az ikerdarabként számon tartott Mielőtt lemegy a Nap című kis remeket. A zenés darabok szerelmesei a rádióból unalomig ismert francia musical, a Rómeó és Júlia budapesti előadását vihetik haza korongon, és az annak idején január elsejei kezdettel sugárzott Dallas-sorozat kedvelői is feltehetik a polcra az első évadot.
A vérbeli filmrajongóknak pedig Alfred Hitchcock utolsó angliai filmjét ajánljuk, a Jamaica fogadót, amely kosztümös thrillerként ma is megállja a helyét – kiváltképp a karácsonyfa alatt!

CS. M.