Elvesztegetett órák

A heveny szívelégtelenségben szenvedők nagy része nem fordul orvoshoz az első jelek észlelése után, s ezzel nagyban csökkenti gyógyulási esélyeit.

Nemrég megvizsgálták, mennyi idő telik el addig, amíg kardiális tünetei miatt a beteg kórházba kerül és megkezdődhet az állapotának megfelelő kezelés (Am J Med 2008;121:212–218). A kutatás kitért arra is, hogy milyen tényezők befolyásolják a késlekedést, nem foglalkozott azonban a kórházon belüli késlekedéssel (door-to-needle time), amely a szakirodalom szélsőséges példái szerint akár a 72 órát is elérheti (The Hong Kong Practitioner 1999).
  Az akut szívelégtelenség miatt kórházba került 2500 beteg dokumentációját áttekintve az első feltűnő problémát az jelentette, hogy a kórlapok az esetek mindössze 44 százalékában tartalmaztak pontos információkat a tünetek felléptének, illetve az orvosi ellátás megkezdésének időpontjáról. (Ez további kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy az egészségügyben dolgozó szakemberek mennyire tartják lényegesnek az idevágó ismereteket.) Az adatok tanúsága szerint ez a késedelmi idő átlagosan 13,3 óra volt. Ennél is rosszabb volt a helyzet, ha a kórállapot szubakut formában, nem specifikus tünetekkel jelentkezett: ilyenkor a betegek átlagosan 234 órát vártak azzal, hogy orvosi segítséget kérjenek.
  A késlekedés okait elemezve arra derült fény, hogy ez az idő leginkább a fiatalabb korosztály tagjai, a férfiak és a városi emberek körében volt két óránál is hosszabb. További kockázati tényezőnek mutatkozott a túlsúlyosság, a lassabb szívritmus és a többféle akut tünet egyidejű jelenléte. A késve ellátott betegek között nagyobb arányban voltak azok, akik nem a mentőszolgálat segítségét vették igénybe a kórházba jutáshoz, illetve akiknél korábban nem igazolódott szívelégtelenség.
  A szerzők következtetése szerint igen lényeges feltárni azt, hogy a beteg szemszögéből milyen tényezők játszanak szerepet a késedelemben. Az így nyert adatok alapján ugyanis az eddigieknél hatékonyabban, célzott módon lehetne tájékoztatni a közvéleményt a haladéktalan orvosi ellátás fontosságáról.
  A kollégákban tudatosítani kell, hogy a beteg első ellátása során mindig kérdezzenek rá a legelső tünetek jelentkezésének időpontjára is, mivel az erre vonatkozó adat fontos szempont lehet a terápiás terv felállításához, ahhoz, hogy a rendelkezésre álló lehetőségeket az adott beteg egyéni igényeihez igazíthassuk – hangsúlyozzák a szerzők.
  A szívelégtelenség ellátásakor alapkövetelmény, hogy a beteg szoros követésével tájékozódjunk a folyadékstátus állapotáról, és a kezelés ennek megfelelő módosításával törekedjünk a terápiás eredményesség javítására, illetve a tünetek lehetőség szerinti enyhítésére. Ennek egyik eszköze a hemodinamikai helyzetről folyamatos tájékoztatást nyújtó beültethető monitor alkalmazása. Az amerikai kardiológustársaság lapja azonban arról adott hírt, hogy a szívelégtelenség optimális kezelését segítő berendezés nem csökkenti jelentősen a szívelégtelenséggel összefüggő események előfordulási gyakoriságát (JACC 2008; 51:1073–1079).
  A kutatók a szövődménymentesség arányát tekintették elsődleges biztonságossági szempontnak. A beültethető monitorral élő betegek körében észlelt, kilencven százalék feletti arány meggyőzőnek tűnt, a szívelégtelenséggel összefüggő események előfordulását tekintve azonban hat hónap elteltével statisztikailag nem szignifikáns, 21 százalékos eltérés mutatkozott a beültethető hemodinamikai nyomásmonitorral ellátott betegek javára.
  A cikk szerzői mindenesetre nem zárják ki annak lehetőségét, hogy a ténylegesnél kisebbnek értékelték a két betegcsoportban bekövetkező kedvezőtlen események gyakoriságának különbségét, ezért további vizsgálatokat tartanak szükségesnek a kapott eredmények pontosítására, különös tekintettel arra, hogy az adatok utóbb elvégzett retrospektív elemzése jóval nagyobbnak – 36 százaléknak – jelezte az előnyt a hemodinamikailag monitorozott betegek javára.