Elsőként egy dühöngő elmebeteg áldhatta Kresz Géza nevét

Magyarországon már 1876-ban törvény mondta ki, hogy minden városban meg kell alakítani a mentőszolgálatot, ám végrehajtás híján a jogszabály írott malaszt maradt. Budapesten a baleseteknél továbbra is a rendőrség és a rendőrorvos nyújtott elsősegélyt, majd hordszéken szállították a szerencsétlenül járt embert a legközelebbi kórházba, sokszor késedelmesen. Egy fővárosi tisztiorvos, Kresz Géza kezdte szorgalmazni, hogy a betegek ellátása, mielőbbi kórházba szállítása érdekében hozzák létre a szervezett mentőszolgálatot. Kresz 1881-ben egy bécsi orvos-barátjával, Jaromir Mundyval Angliában tanulmányozta az ottani mentőszervezetek tevékenységét, és hazatérve mindketten elhatározták, hogy hasonló feladatot ellátó egyesületet alapítanak.

A bécsi orvos munkájának köszönhetően a Wiener Freiwillige Rettunggesellschaft hamarosan meg is kezdte működését, Kresznek azonban évekig kellett harcolnia a bürokráciával és a rendőrség féltékenységével. A főváros végül "beadta a derekát": az első beruházásra 300, lakbérre 600 és évi segélyként 4000 forintot szavazott meg a Kresz és társai által megalakított Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület (BÖME) javára, amely az akkor épülő Bazilika melletti téren felhúzott üzletsor, a Lipót-templom-bazár 47. szám alatt négy szűk üzlethelyiségben kezdte meg működését. Az önkéntes mentők feladatait a Kresz által összeállított szabályzat így határozta meg: "Első segítséget nyújtani a balesetesnek, míg az orvos megérkezik, a beteget kórházba szállítani, az első segélynyújtást a közönséggel megismertetni, új mentőegyesületeket szorgalmazni, azok felállítását szorgalmazni és az első segélynyújtás tudományát fejleszteni..."

A mentők első páciense egy dühöngő elmebeteg, a második egy rohamban fetrengő epilepsziás volt. Az első hónapban 56, az 1887-es alakuló év decemberében már 373 volt az esetek száma. Általában még hordszékkel vagy hordággyal vonultak ki az önkéntes mentők, de rendelkeztek mentőszekrényes lovas kocsival és egy orvosi műszerekkel felszerelt "Landauer" betegszállító kocsival is. Az első kocsit a bécsi kollégák ajándékoztak, akik sokszor személyesen is részt vettek a budapesti mentőszolgálat ellátásában.

A mentésre szorulók száma folyamatosan növekedett, ami további támogatásra ösztönözte a fővárost, amely hozzájárult, hogy a BÖME a mai Bajcsy-Zsilinszky út 16. számú ház első emeletén három szobát bérelhessen. A közgyűlés 57 ezer forintot is megszavazott arra a célra, hogy a szervezet a mai Markó utcában egy kétemeletes székházat építhessen. Ez 1890-re el is készült, de mivel hamarosan szűknek bizonyult, már 1898-ra új szárnnyal kellett bővíteni. A BÖME társadalmi fontosságát ugyanakkor fényesen igazolta az 1892-es kolerajárvány elleni küzdelemben játszott szerepe.

A mentők feladata évről évre bővült: a mentések mellett tanfolyamokat tartottak, kiterjesztették szervező munkájukat vidéki nagyvárosokra, megindult a Mentők lapja című szakfolyóiratuk. Az első gépkocsit 1902-ben kapta meg az egyesület, de az első világháborúig gyakorlatilag lovas kocsik szolgáltak mentőjárműként. A gépkocsira való teljes átállás 1926-ban történt meg: Steyr, Minerva, Renault és hazai gyártmányú Magosix kocsikat szereltek fel és alakítottak át zöld színűre festett, piros zászlós mentővé.

A BÖME természetbeni és pénzadományok, alapítványok, hagyatékok, előadások, sorsjátékok, jótékony célú bálok és hagyománnyá vált (például szilveszteri) gyűjtőnapok révén tartotta fenn magát, az állam és a főváros az összkiadásnak csak a 15-20 százalékát tudta fedezni. Változás csak a második világháború után következett be: 1948. május 10-én a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet összevonták az ugyancsak társadalmi alapon működő vidéki mentőegyesületek 1926-ban alakult szervezetével, a Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületével. Ezzel létrejött az Országos Mentőszolgálat, és a mentés Magyarországon állami feladattá vált.