Egyenlők vagyunk szabad akarat tekintetében?
Az impulzív emberek számára kevesebb idő áll rendelkezésre, hogy döntsenek: akarnak-e megtenni valamit, vagy sem, így szabad akaratuk vagy szabad nemakarásuk érvényre juttatásához nagyobb akaraterőre van szükségük.
Benjamin Libet idegkutató klasszikus, sokat vitatott 1983-as kísérletét ismételték meg, kiegészítve egy ötletes csavarral a belgiumi Free University of Brussels kutatói, Emilie Caspar és Axel Cleermans. Az impulzív emberek döntési folyamatait vizsgáló szerzők szabadon olvasható tanulmánya a Neuroscience of Consciousness című szakfolyóiratban jelent meg (“Free will”: are we all equal? A dynamical perspective of the conscious intention to move).
Mint a vizsgálatsorozatról beszámoló New Scientist-cikkben Anil Ananthaswamy emlékeztet, Benjamin Libet idegkutató 1983-ban egy olyan kísérletsorozatot hajtott végre, amivel azt akarta kideríteni, létezik-e szabad akarat. Az EEG-elektródákkal felszerelt kísérleti alanyok feladata a következő volt: hajlítsák be az ujjukat, amikor csak akarják, közben nézzék egy óra körbeforgó mutatóját, és jegyezzék meg, melyik pillanatban tudatosodott bennük, hogy cselekedni akarnak, azaz be akarják hajlítani az ujjukat. Libet a kísérlet során azt találta, hogy az EEG-felvételen már 350 ezredmásodperccel azelőtt, hogy tudatosulna az alanyokban a döntés: mozdulni akarnak, létrejön egy tüske, és ezt a készenléti potenciálnak elnevezett tüskét az idegtudós annak jeleként értelmezte, hogy az agy készül a mozgásra. Tovább értelmezve a leletet, Libet arra a következtetésre jutott, hogy a szabad akarat pusztán illúzió (Brain, vol 106, p 623). Mégsem vagyunk azonban 100%-ig neuronjaink rabszolgái, fűzte tovább gondolatmenetét Libet, mivel a kísérletsorozatban az is kiderült, hogy a mozgás szándékának tudatosulása és a mozgás elindítása között van egy 200 ezredmásodperces időintervallum, aminek során szabadon úgy dönthetünk, megvétózzuk az akciót, azaz érvényre juttatjuk szabad nemakarásukat.
Libet interpretációit azóta sokan vitatták, és sokan találtak ki különböző variációkat az eredeti kísérlethez. Az új-zélandi (University of Otago in Dunedin) Judy Trevna és Jeff Miller pl. szkeptikusok voltak Libet értelmezésével kapcsolatosan; az általuk 2009-ben kitalált kísérleti elrendezésben az önkénteseknek azt kellett eldönteniük, hogy miután meghallanak egy hangot, leütnek-e vagy sem egy billentyűt. Az EEG-felvételekről kiderült, hogy a készenléti potenciál a döntéstől függetlenül, mindkét esetben jelen van, azaz nem azt jelzi, hogy az agy mozgásindításra készül. Az azonban ekkor még nem volt világos, hogy mit is jelezhet valójában a „készenléti potenciál”.
A továbbiakban Aaron Schurger és kollégái álltak elő egy magyarázattal. Először is feltették a kérdést: hogyan dönt az agy egy spontán mozgás indításáról más helyzetekben? Korábbi vizsgálatok révén pl. kiderült, hogy mielőtt vizuális input alapján hozunk döntést, különböző neuroncsoportok kezdik el gyűjteni a lehetséges kimenetelek mellett érvelő vizuális evidenciákat – a döntés akkor jön létre, amikor az egyik lehetséges kimenetel melletti evidenciák olyan erőssé válnak, hogy az adott neuroncsoport átjut egy küszöbön, és tüzelésbe kezd. Schurgerék hipotézise szerint ehhez hasonló történhet a Libet-kísérlet során is, de akkor a belső, random agyi fluktuáció révén jut túl a küszöbön a döntésért felelős neuroncsoport. A hipotézis tesztelése érdekében Schurger és kollégái először a random agyi fluktuáció számítógépes modelljét alkották meg, aminek révén kiderült, hogy a döntéshez vezető random fluktuáció-mintázat számos kísérlet átlagában pontosan úgy néz ki, mint a készenléti potenciál. A továbbiakban a kutatók végrehajtották saját módosított Libet-kísérletüket: miközben a kísérleti alanyok bármikor dönthettek az akaratlagos mozgás mellett (mint a Libet-kísérletben), az is a feladatuk volt, hogy ha meghallanak egy csattanást, azonnal cselekedjenek (hajlítsák be az ujjukat). A kutatók feltételezése szerint azok képesek a csattanásra a leggyorsabban reagálni, akikben a random agyi fluktuáció a leginkább megközelítette a küszöbértéket – azaz akiknek az agya éppen közel állt ahhoz, hogy megindítsa a mozgást. És valóban, a Proceedings of the National Academy of Sciences-ben közölt eredmények alátámasztották a feltételezést, ráadásul az is kiderült, hogy akik a leglassabban reagáltak a csattanásra, azoknál hiányzott az akciós potenciál. Mint Schurger elmondja: a Libet-kísérlet egyáltalán nem arról szól, hogy nem tudatosan hozunk döntést, hiszen a helyzetben egyáltalán nem történik döntéshozatal – csak spontán agyi aktivitást figyelhetünk meg, azaz a Libet-kísérlet nem cáfolja a szabad akarat létét.
Visszatérve az impulzív emberek döntési folyamatait vizsgáló aktuális kísérletsorozathoz,
Emilie Caspar és Axel Cleermans 72 kísérleti alany impulzivitását mérte fel standard kérdőíves vizsgálatokkal, majd elvégeztették velük a Libet-kísérletet. Mint kiderült, minél inkább impulzív volt valaki, annál kevesebb idő állt rendelkezésére a mozgásindítás szándékának tudatosulása és a mozgásindítás között, azaz annál rövidebb volt az időintervallum, amiben eldönthették, hogy valóban cselekszenek-e vagy sem. Azaz az impulzív embereknek nagyobb akaraterőre – és esetenként több gyakorlásra - van szükségük szabad akaratuk kinyilvánításához.
