Egy orvos pályát vált

 Mihail Bulgakov (1891–1940) nagy regénye A Mester és Margarita, valamint néhány drámája révén alighanem a szovjet korszak legnépszerűbb szerzője hazánkban. Orvosként kezdte, de aztán gyorsan áttért az irodalomra.

  Bulgakov életében és írói pályáján bizonyosan döntő jelentőségű volt az a három év 1916 és 1919 között, amelyet orvosként töltött egy kis faluban, Nyikolszkojéban, majd a némileg kulturáltabb Vjazmában. Ekkor és később a hadseregben találkozott közelről a szenvedéssel, a nép lelki és testi nyomorával, tudatlanságával, félelmetes babonáival, egész elnyomorított és megalázott létével. Lassan megérlelődött benne az elhatározás, hogy mindezt irodalmi formában örökíti meg, ezzel a céllal költözött Moszkvába 1922- ben. Ám a polgárháborúban a fehérek vereségével minden reménye szertefoszlott, hogy a valósághoz hűen, szépítés nélkül ábrázolja hazája szenvedéseit; ekkor írt novelláinak, karcolatainak nagy része kiadatlan maradt és csak 1989 után jelenhetett meg nyomtatásban. Az új kötet is sok olyan szöveget közöl, melyek először jelennek meg magyarul.
  Szép, őszinte hangú, de még nyilvánvalóan kissé kezdetleges az Egy fiatal orvos feljegyzései című sorozat, a kezdő orvos élményeinek megörökítése. A világra rácsodálkozó fiatalember naivitása olykor egybeesik az elbeszélői mód egyszerűségével. De Bulgakov szinte napról napra fejlődött, pár évvel később már az érett író hangján szól a Morfium című nagyobb elbeszélésben, melyről a magyar olvasónak természetesen a mi Csáth Gézánk juthat eszébe, aki Bulgakovval egy időben, 1916 táján jegyezte el magát végzetesen a méreggel. Bulgakov kigyógyult, e pokoljárás félelmetesen hiteles rajza a novella.
  A könyv vitán felül legmélyebb, legszellemesebb, legtöbb regisztert megszólaltató írása az 1922-ben írt Feljegyzések a mandzsettán című kisregény, vagy inkább amolyan prózai szimfonikus költemény, melyet finoman jár át a gogoli szürrealizmus légköre. Valódi és vélt látomások, valóságos és irodalmi alakok kavarognak ebben a látszólag vázlatosan odakent, de mégis erős szerkezetű életképsorozatban, mely csírájában tartalmazza Bulgakov későbbi művészetének szinte teljes anyagát. A névtelen főhős nyilvánvalóan a Mester előképe, itt jelenik meg a nagy regény „hontalanság” motívuma, a szovjet bürokratikus viszonyok epés rajza pedig Bulgakov számos művében tér vissza. És itt merül fel először a diktatúra iszonyatai közt keserűen vigasztaló gondolat, miszerint „a kéziratok nem égnek el”.
  Nem égett el például két kiváló elbeszélés a Vörös korona és a Kínai történet, noha megírásuk idején nem tartoztak a hatalom kedvelt olvasmányai közé. Az utóbbiban egy kínai öreg kuli ekként monologizál: „Mi van? Hideg, az van. Cseka elkap – az van. Lenin van. Nagyon van, ő a fő-fő.” Bulgakov könnyed kézzel írt tárcáiban is erősen rendszerkritikus, az Ünnep szifilisszel című krokiban a felcsernek előadást kell tartania a Nemzetközi Nőnap ünnepén, de hát sajnos tökrészeg. És belevág: „Mielőtt a nemzetközi ünnepre térnénk, szóljunk néhány szót a nemi betegségekről!” E kedves bevezető után a lényegre tér: „itt van például egy leányzó, piros szalagot tűz a hajába, örvendezik, március nyolcadikák meg effélék, aztán férjhez megy, és ott van ni, egy szép napon mosakodáshoz látimages/ kifújja az orrát, és placcs! Az orra a mosdóban, a helyén pedig, már engedelmet, egy lyuk!” Nem csoda, hogy többen elájulnak a teremben. És az sem csoda, hogy Bulgakov újságírói pályája hamar véget ért, az olvasók nagy szerencséjére, mert ezzel megkezdődhetett a 20. század egyik legjelentősebb drámaírói életműve.
  Remekül szerkesztett (Szőke Katalin munkája), szépen kivitelezett, sok meglepetést tartogató, nagyszerű könyv. Élvezetes bevezetés egy nagy író ifjúkori műhelyébe.