Egy mélabús heroina

G. F. Händel: Theodora

Legalább húsz éve figyelhetjük a klasszikus zenei repertoár hatalmas kibővülését. Egyre-másra jelennek meg a Bach előtti korszak elfelejtett művei, ismert zeneszerzők keveset játszott alkotásai. Operákat, oratóriumokat tűznek műsorra, melyek akár évszázadokig hevertek poros kottatárak mélyén. És meglepő, hogy a siker szinte sosem marad el. A magyarázat nyilván abban rejlik, hogy a hallgatók (és persze az előadók is!) belefáradtak a 19. század közepén rögzült zenei kánon csócsálásába. Van zenei élet Mozarton, Beethovenen, Chopinen túl.

Noha Georg Friedrich Händel a maga korában egy Andrew Lloyd Webber népszerűségével büszkélkedhetett, életműve lassan a feledésbe merült, és csak az elmúlt évtizedekben látják be, hogy a Messiáson kívül is írt zeneműveket. Frissen lemezre vett oratóriuma ezek egyike.

A Theodora, mint a kiváló műsorfüzetből megtudhatjuk, a mester utolsó előtti oratóriuma, és első megközelítésben azzal érdemel különös figyelmet, hogy pályáján ez az egyetlen mártíroratórium. Ami röviden annyit tesz, hogy a Thomas Morell (1703–1784) által írt szöveg középpontjában két keresztény vértanú áll: Theodora és Didymus, az áttért római tiszt. A cselekmény Kr. u. 302–305 táján játszódik, Diocletianus uralkodása alatt, az utolsó keresztényüldözések korában.

A roppant terjedelmű, három óránál is hosszabb darab izgalmas, g-moll nyitánnyal indul, és ez részben meghatározza a továbbiakat. A drámaiság és a tragikus szomorúság az uralkodó. Iskolapéldája ennek Septimius áriája (CD1: No. 23), melyben bejelenti, miféle szörnyű sors vár a római vallást megtagadó keresztény nőkre: római katonák fogják megerőszakolni őket.