- csonta - cikkei

Haydn: A Megváltó hét szava a kereszten

Haydn legkülönösebb – mert szokásától eltérően epikus jellegű – vonósnégyesének története 1785-ben kezdődött. De adjuk át a szót a zeneszerzőnek, aki 1801-ben, a mű oratóriumváltozatához írt előszavában ekként summázta a megrendelést: „Mintegy tizenöt esztendeje annak, hogy egy cádizi kanonok úr felkért, készítenék hangszeres zenét Jézusnak a keresztfán elhangzott hét szavára. A templom falait, ablakait és oszlopait fekete lepellel vonták be, és csak a középen függő egyetlen lámpa világította meg az áhítatos homályt. Délben bezárták a kapukat, és megkezdődött a muzsika. Megfelelő előjáték után a püspök a szószékre lépett, elmondta a hét szó egyikét és prédikációt fűzött hozzá. Amidőn ezzel végzett, lejött a pulpitusról és az oltár elé térdelt. A szünetet zene töltötte ki. Művemnek ehhez a rendhez kellett alkalmazkodnia. Nem volt könnyű  feladat hét olyan adagiót írni, melyek egyike sem haladja meg a tíz percet, és úgy következik egymás után, hogy nem fárasztja ki a hallgatót.”

Az eredetileg kis kamarazenekarra írott, fúvósok mellett vonóskart és üstdobot igénylő művet 1787-ben aztán átdolgozta vonósnégyesre – hogy milyen indítékból, az nem ismeretes. Mindamellett a mester egyik legnépszerűbb darabja lett, noha a téma inkább riasztó, semmiképp sem derűs, netán parasztosan életerős, vagy egyenesen groteszk, márpedig e tulajdonságokat kapcsoljuk általában művészetéhez. A népszerűség oka feltehetően az a furcsaság,  hogy Haydn a legkevésbé sem misztikusként vagy valamiféle transzcendencia híveként komponálta művét Krisztus híres mondásaira. Vagyis a darab inkább bécsies, mint spanyolos lett. Aki nem ismeri a tételek feliratait és csak tiszta zeneként hallgatja a darabot, nyilván nem is sejti, hogy mondjuk, a negyedik rész könnyed menüettje fölött e szavak állnak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Így a hallgató mintegy „puha párnákon” élheti át Krisztus passióját. Persze, Haydn értelmezésében nincs semmiféle frivolság, erről többek közt a művet bevezető tétel (Introduzione) hatalmas d-moll akkordjai kezeskednek, méltón az ebben a hangnemben írt legnagyobb Mozart-zenékhez, a Don Giovanni nyitányához, vagy a K. 446-os zongoraverseny első tételéhez.

Chopin kétszer

Két ragyogó Chopin-lemez jelent meg a minap, két magyar zongoristától, eltérő időből. Vásáry Tamás felvételei 1965-ben készültek, Bogányi Gergely 2003-ban vonult stúdióba. Ez nagyjából már el is dönti a két értelmezés közti különbséget. Vásáry 1956-os disszidálása után roppant nehéz körülmények közt élt; ebből a helyzetből mentette meg a Deutsche Grammophon lemeztársaság ösztöndíja, s a fiatal pianista egész sor náluk készült nagyszerű felvétellel hálálta meg a bizalmat. A Chopin-lemez ereje teljében mutatja. Előadásmódját nagyfokú virtuozitás és könnyedség jellemzi, a billentés plaszticitása, minden hang megszólaltatásának igénye, egészében egyfajta fényes hangzás – a romantika sűrűje.

A lemezen csak táncok szerepelnek, 17 keringő, 4 mazurka, és zárlatként a nagy Asz-dúr polonéz. Vásáry mindent megtesz a táncos lejtés érzékeltetése érdekében, a rubato és a giusto, vagyis a kissé szabadon ritmizált és kötött játékmód a lehető legtermészetesebb egységben lélegzik a billentyűzeten. Aligha véletlen ez, hiszen tudható, hogy Dohnányi Ernőnél tanult, aki mestere volt ennek a felfogásnak. Némileg könnyedek, de persze nem súlytalanok lesznek e darabok (különösen a mazurkák) Vásáry előadásában, a keringőkből pedig hiányzik az a fajta finom dekadencia, amelyet Dinu Lipatti etalonnak számító felvételéről ismerhetünk, a „vergődés a szalonban” , ahogy Dosztojevszkij írta. De kárpótol érte nemes és finom zongorázása, heroikus romanticizmusa.

G. F. Händel: Theodora

Legalább húsz éve figyelhetjük a klasszikus zenei repertoár hatalmas kibővülését. Egyre-másra jelennek meg a Bach előtti korszak elfelejtett művei, ismert zeneszerzők keveset játszott alkotásai. Operákat, oratóriumokat tűznek műsorra, melyek akár évszázadokig hevertek poros kottatárak mélyén. És meglepő, hogy a siker szinte sosem marad el. A magyarázat nyilván abban rejlik, hogy a hallgatók (és persze az előadók is!) belefáradtak a 19. század közepén rögzült zenei kánon csócsálásába. Van zenei élet Mozarton, Beethovenen, Chopinen túl.

Noha Georg Friedrich Händel a maga korában egy Andrew Lloyd Webber népszerűségével büszkélkedhetett, életműve lassan a feledésbe merült, és csak az elmúlt évtizedekben látják be, hogy a Messiáson kívül is írt zeneműveket. Frissen lemezre vett oratóriuma ezek egyike.

A Theodora, mint a kiváló műsorfüzetből megtudhatjuk, a mester utolsó előtti oratóriuma, és első megközelítésben azzal érdemel különös figyelmet, hogy pályáján ez az egyetlen mártíroratórium. Ami röviden annyit tesz, hogy a Thomas Morell (1703–1784) által írt szöveg középpontjában két keresztény vértanú áll: Theodora és Didymus, az áttért római tiszt. A cselekmény Kr. u. 302–305 táján játszódik, Diocletianus uralkodása alatt, az utolsó keresztényüldözések korában.

A roppant terjedelmű, három óránál is hosszabb darab izgalmas, g-moll nyitánnyal indul, és ez részben meghatározza a továbbiakat. A drámaiság és a tragikus szomorúság az uralkodó. Iskolapéldája ennek Septimius áriája (CD1: No. 23), melyben bejelenti, miféle szörnyű sors vár a római vallást megtagadó keresztény nőkre: római katonák fogják megerőszakolni őket.

Franz Schubert: Dalciklusok

Köztudott, hogy Franz Schubert (1797–1828) teremtette meg a modern értelemben vett dal műfaját. Ez szinte csodaszerűen, villámcsapásszerűen történt.

Schubert tizennyolc évesen megzenésített néhány Goethe-verset (köztük a Heidenröslein, az Erlkönig, a Margit a rokkánál címűt), és máris megszületett az európai műdal, az intimitás vokális felsőfoka. (Sajnos a weimari félisten nem reagál, amikor Schubert 1826-ban eljuttatja hozzá dalai legjavát. És feltehetően legenda, hogy a már öregedő és beteg Beethoven Schubert dalait tanulmányozva ekként kiáltott volna fel: „Ezekben ott rejlik a zseni szikrája!” A kiábrándító tény ellenben az, hogy a gombácskának becézett Schubert életében teljesen észrevétlen maradt.)

A dal mellett a dalciklus műfaját is megteremtette. Most újra kiadott három nagy sorozata: Die schöne Müllerin (1825), Winterreise (1827), Schwanengesang (1828) közül az első kettő Wilhelm Müller verseire készült, akinek a zeneszerzőhöz hasonlóan ugyancsak kevés idő, mindössze 34 év adatott meg a földön; mintha ezek a romantikusok mielőbb sírba kívánkoztak volna... A dalciklus műfaja legkivált a regénnyel rokonítható, persze hihetetlenül sűrített formában: a Szép molnárlányban a reményteljes szerelemtől a megcsalatásig, aztán a halálig vezet az előadói időben mindössze hatvanperces út; a Téli utazás már a mélyponton indul, jellemző módon az előző ciklus búcsúformulájával: „Jó éjszakát!” (Ez Schubert egész művészetének alapgesztusa: a lemondás.) Ott a végén a patak ringatja örök álomba a megcsalt molnárt, míg a Téli utazásban a vándor ezzel kezdi regényét. Kérdés persze, hogy a mélypontindítás után hogyan lehetséges bármiféle folytatás; a ciklus valóban permanens öngyötrés, a mai olvasónak szinte komikus módon. „Meg akarom csókolni a talajt, forró könnyeimmel áthatolni havon és jégen, hogy meglássam a földet” – szó szerinti fordításban ez a Dermedtség című dal egyik strófája. De Schubert fantasztikus zenét komponált e kínos sorokra, és persze a nem német anyanyelvű hallgatót a szöveg a legkevésbé sem zavarja.