Orvosi évfolyamunk tündöklése és hanyatlása
Egy évfolyam-találkozó margójára
Miként alakultak az orvosi sorsok, az életpályák? Milyen szerepet játszott az orvosi hivatásnak elkötelezett évfolyam a hazai egészségügyi rendszerben? Mit gondolnak a pályáról? Az egykori szegedi orvosegyetemisták a 45 éves évfolyam-találkozón ismertették internetes közvélemény-kutatásuk eredményét.
Egy hideg, borongós januári délután egy évfolyamtársunk szomorú búcsúztatásáról utaztunk hazafelé. A vonaton hatan-nyolcan egy csoportban arról beszélgettünk, mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi időkben egyre gyakrabban találkozunk az évfolyamtársi temetéseken. Ennyire megöregedtünk volna? Ennyire betegek lennénk?
A másik fő beszédtéma a közelgő 45 éves évfolyam-találkozó szervezésének szerteágazó problémái voltak. Szerettünk volna egyetemi hagyományainkhoz híven egy szép, emlékezetes, meghitt évfolyam-találkozót tartani Alma Materünk városában, pontosan ugyanazon a sorsdöntő napon, szeptember 2-án, amikor hat év tanulás, vizsgák, szigorlatok után megkaptuk az orvosi diplománkat. Mindnyájan a Szegedi Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Karán végeztünk 1970-ben. A diplomaosztó egyetemi ünnepségek, búcsúztatások után friss diplomával a zsebünkben néhány napon belül mindenki bekerült a hazai egészségügyi ellátórendszer valamelyik szintjének való világába. Beléptünk az áhított orvosi élet kijózanító valóságába, mindenki oda, ahová jó esetben szeretett volna kerülni, vagy többnyire oda, ahová a körülményei, lehetőségei sodorták vagy vitték.
Mire a vonatunk estefelé Budapestre ért, elhatároztuk, hogy egy pilot studyhoz hasonló internetes felmérést, közvélemény-kutatást végzünk hazai évfolyamtársaink körében. Azért gondoltunk erre, hogy anekdotikus foszlányok, historikus elbeszélések helyett világosabb képet, pontosabb adatokat kapjunk arról, hogyan is alakultak az orvosi sorsok, az életpályák a végzéstől mostanáig, milyen szerepet játszott az orvosi hivatásért elkötelezett évfolyamunk a hazai egészségügyi ellátórendszerben. Jó lett volna tudni, mit gondolnak az évfolyamtársak az orvosi hivatás, pálya sikerességéről, elégedettek-e, boldogok-e túl az életük delén, a nyugdíjazások után kaptak-e elismerést, kellő megbecsülést, mik a főbb problémák. Természetesen azt is szerettük volna tudni, megismerni, milyen patikamérlegre tehető, vélhető okok vezetnek az évfolyamtársaink halálához? Nos, a szavakat tett követte, a 45 éves évfolyam-találkozón a szegedi Szemészeti Klinika nagy előadótermében számoltunk be a felmérés szomorú, de nem meglepő eredményeiről.
A végzés után az évfolyamtársak szétszéledtek az országban, legtöbben Budapestre, Pest megyébe (27%) kerültek, majd sorrendben a szegedi egyetem vonzáskörzete következett: Szeged, Csongrád megye (23%), Bács-Kiskun megye (16%), Békés megye (14%). Pár hónappal a végzés után, néhány évfolyamtársunk különböző okok (csalódottság, családi kapcsolatok, kalandvágy stb.) miatt a nyugati országokba távozott, külföldön próbálták az orvosi pályafutásukat elkezdeni, megalapozni, mint később kiderült, sikerrel. A később távozókkal együtt az évfolyam 6,5%-a ment tartósan külföldre dolgozni.
Az évfolyam kétharmada szakorvos lett, egyharmada családorvosként dolgozott. Néhány szakorvos a kórházi szakvizsga megszerzése után családorvosként folytatta. A szakorvosok átlagosan 1,8 (1–4) szakvizsgával rendelkeznek, legnépszerűbb szakok a belgyógyászat (25%), gyermekgyógyászat (23%), illetve a szülészet-nőgyógyászat (21%) voltak. A családorvosoknak átlagosan 1,9 (0–3) szakvizsgája van, emellett az üzemorvosi képesítés (17%) volt a leggyakoribb.
Az 1970–1980-as években az évfolyamról 11-en vettek részt hazai közvetítéssel az akkoriban divatos, jól fizető külföldi (Líbia, Algéria) orvosi munkavállalásban. Az évfolyamról hatan dolgoztak, kutattak hosszabb külföldi ösztöndíjjal a nyugati országokban (USA, Anglia, Németország, stb.). Az évfolyamról két egyetemi tanár, 3 címzetes egyetemi tanár, 27 osztályvezető főorvos, valamint 33 főorvosi rangban dolgozó szakorvos/családorvos került ki. MTA doktori címet hárman, egyetemi doktori (PhD), illetve korábban MTA kandidátusi címet hatan szereztek.
Magánrendelővel az évfolyam 21%-a, magánrendeléssel 25%-a rendelkezik, az évfolyam 60%-ának van magánvállalkozása. Az évfolyam orvosai az orvosi pálya kapcsán átlagosan 7 (2–30) évfolyamtársukkal tartottak szorosabb orvosi, konziliáriusi kapcsolatot, általában az orvosi hierarchia magasabb fokán állókkal vagy pedig elismert, speciális szakemberekkel.
Az évfolyam orvosainak mindennapi életét a sok stresszhatás, frusztrációk, túlzott adminisztrációs terhek, a hivatásból adódó önként vagy kényszerűségből vállalt sok túlórázás, túlmunkák, sokszor ezek miatt a család háttérbe szorulása, összességében éveket kitevő ügyeletek, kevés szabadidő, kevés pihenés jellemezték, amelyeket többnyire a gyógyítási sikerélmények ellensúlyoztak. Arra a kérdésre, hogy meddig szeretnének dolgozni, az évfolyamtársak azt válaszolták, hogy átlagosan 66 éves korukig (62–90 év), ameddig az egészségi állapotuk engedi. A nyugdíjazás átlagosan 36 (25–42) év munkaviszony után történt, legtöbbször 62 éves korban, 1995–2012 (2006) között.
2015-ben a családorvosok átlagos nyugdíja 151 783 (96 000–253 000) Ft, a szakorvosoké pedig 197 050 (120 000–360 000) Ft volt. Évfolyamtársaink 80%-a tovább dolgozik a nyugdíjazás után is, átlagosan heti 26 (2–50) órában. A férfi orvosok házastársként 50%-ban szintén orvost választottak, a másik felének a felesége leggyakrabban egészségügyi dolgozó (asszisztensnő) végzettségű lett. A férfi orvosok 37%-ának egynél több (2-3 feleség) házassága volt, a nőorvosoknál ez a szám csak 11%-nak (2–4 férj) bizonyult. Az orvoscsaládokban az átlagos gyermekszám 1,8 (0–4) volt, a gyerekeknek csak 29%-a lett ismét orvos. Az orvoscsaládok 71%-a nem javasolja a gyermekeinek a hazai orvosi pályaválasztást.
Évfolyamtársaink 55%-a nem kapott semmiféle elismerést nyugdíjazásáig, 18%-uk az önkormányzati megbecsülés jeleként oklevél, jelvény adományozásában részesült, Batthyány-Strattmann-díjat 2, Pro Sanitate-díjat 1, egészségügyi miniszteri dicséretet 3, kiváló orvosi címet 3, egészségügy kiváló dolgozója címet 5 orvos kapott. Magas állami kitüntetést hárman kaptak: Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (prof. dr. Thurzó László), Magyar Érdemkereszt aranyfokozat (dr. Komlóssy Hajnalka), Magyar Érdemkereszt ezüst fokozat (dr. Nagy András). Orvosi életműdíjat szintén hárman kaptak: Semmelweis-díjat prof. dr. Thurzó László, Batthyány-Strattmann László-díjat dr. Kneffel Pál és prof. dr. Borbola József. Nyugdíjazást követően községi, városi díszpolgári cím adományozása három esetben történt.
Az évfolyamtársak túlnyomó többsége (90%-a) azt nyilatkozta, hogy eddigi hazai orvosi pályájukat sikeresnek tartják, az orvosi munkájukat a hivatáshoz, eskühöz híven, eredményesen végzik. Ezzel szemben nagy volt az elégedetlenség (83%) az orvosi nyugdíjak méltatlanul alacsony összege miatt. Az orvosok majdnem fele, 45%-a számolt be krónikus betegségről, amelyek döntően kardiovaszkuláris (80%) jellegűek vagy mozgásszervi (10%), onkológiai (4%) betegségek, illetve munkahelyi ártalom (hepatitis, cataracta) (3%) következményei voltak. A hazai évfolyamtársaink negyede (24,3%-a) 70 évesen már nem tudott részt venni a 45 éves évfolyam-találkozón, elhunytak, döntően kardiovaszkuláris és onkológiai okok miatt. A külföldi országokba került évfolyamtársak közül egy haláleset (8,3%) fordult elő.
Az évfolyam orvosai döntőnek, meghatározónak tartják a szegedi egyetemi éveiket, a végzés után azonban az évfolyam 80%-a semmilyen személyes üzenetet, értesítést, levelet nem kapott az egyetemtől. Az évfolyamtársak kétoldalú, személyesebb, élő kapcsolatot szeretnének (80%) az Alma Materrel.
1970-ben a diplomaosztáskor az évfolyam humorral teli, káprázatos évkönyvet adott ki „Medicogenezis” címmel. Az évkönyv utolsó soraiban a következő volt olvasható: „Búcsúznunk kell tehát. Vége a szép egyetemi éveknek, a gondtalan ifjúságnak. Kezdődnek az új harcok. Elszakadunk egymástól, el Szegedtől. Talán soha többé nem találkozunk. De szívünkben felejthetetlen szép emlékként mindent magunkkal viszünk.”
A vállalt harcát, életét mindenki megharcolta. Az évfolyamunk orvosai 45 év múlva ide jutottak. A találkozó viszont minden várakozást felülmúlóan nagyszerűen sikerült, olyannyira, hogy elhatároztuk, ezentúl évente megszervezzük, hogy sokat beszélgessünk viselt dolgainkról.
A felmérés eredményei egyrészt tanulságul szolgálnak a későbbi orvosi évfolyamok tagjainak az orvosi életvezetési szokásaik felülvizsgálatával kapcsolatosan, másrészt magyarázatot adnak a közvéleménynek a hazai orvosok utóbbi évtizedben tapasztalt, külföldre vándorlására.
a szerző cikkei
Prof. dr. Bak Mihály
a szerző cikkei
Prof. dr. Thurzó László
a szerző cikkei