Egy altatóorvos élete
A wmn.hu-nak Máté-Horváth Nóra aneszteziológus mesélt arról, milyen a műtő különös világa az ő perspektívájából.
WMN/Kurucz Adrienn: Azt írod – szabadon idézlek –, hogy hivatásod-életed egyik legnagyobb kihívása a „kapcsolódás” a betegekkel. Amelyre szerepedből adódóan pár perced van mindössze – hisz aztán már alszanak. Miért olyan fontos, hogy megtaláld az utat a lelkükhöz?
Máté-Horváth Nóra: A betegekben, úgy tapasztalom, nagyon nagy az igény arra, hogy egy viszonylag személytelen folyamatban, mint amilyen az operáció, és amelynek ők tulajdonképpen a kiszolgáltatottjai, valakibe – egy tekintet, egy érintés, pár kedves szó által – belekapaszkodhassanak. Azt kérjük tőlük, bízzanak bennünk, orvosokban. De hogy bízzanak meg idegenekben? Hidat kell építeni valamiképp egymás közt. Hiszek benne, hogy nagyon nem mindegy, milyen érzést, hangulatot, mondatot visz magával valaki az álmába.
WMN/K. A.: Miért lettél épp aneszteziológus? Nem tűnik hálás szerepkörnek, mindig a háttérben maradtok, talán meg sem ismernek titeket a betegek műtét után. Van, hogy megkeresnek, és megköszönik a munkádat? Úgy képzelem, ritkán.
M. H. N.: Van, hogy találkozunk a műtét után, és beszélgetünk, ilyenkor kedves szavakat is kapok. Az tény, hogy, aki sztár akar lenni ebben a szakmában, az nem aneszteziológusnak megy. Ez a terület nem jár rivaldafénnyel, de számomra ez egyáltalán nem volt fontos szempont. Izgatott, hogy egy aneszteziológusnak nagyon sok mindenhez kell igazán jól értenie: gyógyszertanhoz, élettanhoz, anatómiához, intenzív terápiához. Van az a szakmán belüli vicc, hogy „azért megy az ember altatóorvosnak, mert nem szeret társalogni a betegeivel”. Ez általában nem igaz! Sőt. Én keveslem azt a pár percet, amit velük beszélgethetek. Részben ezért, részben pedig az emberi lélek iránti érdekelődésemből adódóan lettem coach is.
WMN/K. A.: Hogyan tud kapcsolódni ez a két terület: a műtő világa és a coaching?
M. H. N.: Nem feltétlen kell kapcsolódniuk, részállásban altatok, a szakmai életem másik részében emberekkel beszélgetek. De később, egy tréning formájában létrejöhet a szimbiózis. A témája a partneri orvos-beteg viszony kialakítása lehetne.
WMN/K. A.: Mit tanítanál a betegeknek? És az orvosoknak?
M. H. N.: A betegeknek azt, hogy az ő testükről, gyógyulásukról van szó, ne fogadjanak el mindent automatikusan, „mert az orvos azt mondta”, ha bizonytalanok, kérdezzenek. Az egészségügy egy szolgáltatórendszer, és aki igénybe veszi, az partner, nem alárendelt szereplő. Sebészként pedig ne csak annyit mondjunk, hogy 13-án tessék befeküdni műtétre. Át kell beszélni a beteggel a lehetőségeket, figyelembe kell venni az ő szempontjait is. Meghallgatni, mit gondol. Van valamilyen kérdése? Ritkán hangzik el sajnos.
