Csupán az érdeklődés hiányzik

„Ha a tény keserű, akkor keserű” – összegzi beszélgetésünket prof. dr. Ludwig Endre, az infektológiai szakmai kollégium elnöke, amikor az általa vezetett szakterület helyzetelemzésére kérem. A Semmelweis Egyetem II. sz. Belgyógyászati Klinikáján működő infektológiai tanszéki csoport vezetője szerint az infektológia helyzete lesújtó hazánkban, a szakterület elhanyagolása pedig nyugtalanító hiányossága a magyar orvosképzési rendszernek.

  Professzor úr, mit gondol, milyen készségek szükségeltetnek ahhoz, hogy valaki az orvosi hivatást válassza?
  – Nem hiszem, hogy az orvosi egyetemre jelentkezőknek különbözniük kellene bármilyen más értelmiségi populációtól. Ám a jelenlegi képzési struktúra módosításával, a gyakorlati, klinikai tantárgyak oktatásának szigorításával arra kellene törekednünk, hogy mindenki, aki az elméleti képzésen megfelelt, arra a szakterületre kerüljön, amelyen a személyiségéből eredően a leginkább érvényesülni tud.
  És mi kell ahhoz, hogy valaki ismert és elismert legyen a szakmájában?
  – Egy jó orvosnak ugyanazokkal a kvalitásokkal kell rendelkeznie, mint amilyenekkel egy jó mérnöknek vagy tanárnak: legyen emberséges, empatikus, lelkiismeretes, és legfőképpen szeresse a hivatását. Az, hogy milyen szakterületet választ magának valaki, részben adottságaitól, részben egyéb körülményektől függ. Legyünk reálisak: az orvosegyetemre többé-kevésbé átlagos, és nem kiemelkedő képességű fiatalok jelentkeznek. Az orvosoknak egyszerűen „csak” humanistának kell lenniük. Sajnos úgy érzem, egyre fogy ez a tábor.
  Miért?
  – Pillanatnyilag senki egyetlenegy észérvet sem tud felhozni, ami amellett szólna, hogy valaki ezt a pályát válassza Magyarországon, vagy hogy ne hagyja el. Csoda, hogy még vannak lelkes, lelkiismeretes orvosok, szakdolgozók. De pusztán a hivatásszeretetre nem lehet a végtelenségig apellálni – pedig a mai egészségügyet ez tartja fenn.
  Ebből a szempontból nincsenek szerencsés helyzetben, hiszen az infektológia nem túl népszerű pálya. Adna egy látleletet a szakterületéről?
  – Lesújtó a helyzet. Az infektológiában többé-kevésbé vezető szerepet vállaló orvosok száma csekély, kevés kivétellel csak az egyetemeken kívül találkozhatunk jól felkészült szakorvosokkal. Nagy létszámú infektológiai egyetemi tanszéket pedig sehol nem találunk az országban – ennek a szakterületnek az elhanyagolása végtelenül nagy hiányossága a magyar orvosképzési rendszernek. Ha megnézzük a szakvizsgajegyzéket, azt látjuk, hogy háromnégyszázra tehető a szakvizsgázott orvosok száma, de csak kevesen dolgoznak valóban gyakorló infektológusként. Magyarországon alig találni olyan helyet, ahol modern infektológia működik. Még nagyobb baj azonban, hogy az orvosi szakma részéről nincs is rá igazán kereslet. Márpedig az infektológia és a mikrobiológia csak azokban az országokban fejlődik, ahol az infekciókkal, a kórházi fertőzésekkel, az antibiotikumos kezelésekkel komolyan foglalkoznak. Tipikus példa erre Spanyolország. A spanyolok húsz évvel ezelőtt sehol nem voltak ebben a szakmában, ma viszont a világon az egyik legjelentősebb iskolát mondhatják a magukénak.
  Van valami konkrét oka annak, hogy ők erre specializálódtak?
  – Egyszerűen annyi, hogy felismerték: az infekciós megbetegedések változatlanul rengeteg problémát okoznak, új kórképek jelennek meg és egyre több a rezisztens kórokozó. Mivel ez a tény erőteljesen befolyásolja a betegségek kimenetelét, cseppet sem mellékes, hogyan kezelik az infekciókat. Ezzel a kérdéssel a világon mindenütt foglalkoznak, kivéve Magyarországon. Sírhatnékom támad, amikor látom az egyre növekvő különbséget hazánk és mondjuk Szlovákia vagy Spanyolország között.
  A különbség emberéletekben is mérhető?
  – Erre nem lehet valid statisztikai adatot adni, mindenfajta felmérés, ami erről készülne, biztos, hogy fals lenne. De vitathatatlan, hogy a magyar betegek infektológiai ellátása sokkal rosszabb, mint amire szakmai tudásunk módot nyújtana. A szakmailag lehetséges legjobb szintű ellátás elmaradásáért pedig a kórházak vezetői tehetők felelőssé. Sajnálatos módon a modern infektológia fogalma és helye még mindig nem ismert széles körben; az infektológiát sokan továbbra is a hasmenéssel azonosítják. Azokban az intézményekben – és szerencsére akadnak ilyenek –, ahol a menedzsment valamilyen oknál fogva figyelmet fordít az infektológiára, a betegeknek sokkal jobb esélyük van a mielőbbi gyógyulásra. Megjegyzem, számtalan szakmai segítséget kérő telefonhívást kapok, amikor vezető beosztásban lévő kollégáim megbetegszenek. Ugyanakkor intézetükbe, a tanszékükre vagy az általuk vezetett kórházba soha nem hívnak konzíliumra.
  A helyes terápia iránti igény nem elegendő nyomás arra, hogy a kórházvezetők ne spóroljanak az infektológusok bérén? Egy megyei kórház méretű intézményben hány szakorvost kellene alkalmazni? Kettőt? Hármat?
  – Ne vicceljen, pillanatnyilag az a jó kórház, amelyiknek nincs adóssága. De elsősorban nem is erről van szó. Nem biztos, hogy a kórházak orvosi karának jelentős része szívesen venné az infektológusok jelenlétét. Magyarországon az orvoslásban még mindig feudális szemlélet uralkodik. Elnézést attól, akire ez nem vonatkozik, de a többség szakmai hozzáértése olyan csekély, hogy még a kérdésfeltevésig sem jut el. Ahhoz, hogy valaki egyáltalán elképzelhetőnek tartsa, hogy az, amit csinál, talán nem a legjobb, egy bizonyos szakmai szintet el kell érnie. Ez azonban korántsem mondható általánosnak.
  Előfordulnak tipikus hibák?
  – Rengeteg! Bevett gyakorlat, hogy az osztályokon megszokásból adják az antibiotikumokat, függetlenül a pontos indikációtól és a bakteriális rezisztencia helyi viszonyaitól. Gyakori az is, hogy spórolnak egy-egy drágább antibiotikumon, miközben milliók folynak el más terápiás területeken. Előfordul, hogy nem vesznek mintát mikrobiológiai vizsgálatra, vagy ha mégis, azokat nem tudják megfelelően kiértékelni. Sokáig vagy rövid ideig adják, de semmiképpen sem megfelelő módon... Soroljam? Egyszer az egyik kórházban átnéztem a kórlapokat, és azt találtam, hogy az összes antibiotikumterápiának mindössze a húsz-harminc százaléka mondható szakmailag kifogástalannak. Ráadásul a mai egészségügyben egy egész sor olyan jogszabály, intézkedés van, amely kedvezőtlenül érinti az infektológiát.
  Említene néhányat?
  – Ilyen például a mikrobiológiai vizsgálatok lehetősége. Mivel ezek finanszírozása pillanatnyilag nem kedvező, a házi-, illetve a szakorvosok számos esetben nem kérik az elvégzésüket. Talán nem túlzás azt állítanom: nem helyénvaló leépíteni a mikrobiológiai laboratóriumi hálózatot.
  A szakmai kollégium dolga lenne, hogy lobbizzon a saját szakmájáért?
  – Az infektológiai kollégium a szorosan vett szakmai tevékenységen kívül mást sem tesz, mint folyamatosan lobbizik. Először 1995-ben adtuk be a minisztériumba azt a jogszabálytervezetet, amely elrendelné, hogy az egészségügyi intézményekben kötelező legyen felállítani egy antibiotikumterápiával és infekciókontrollal foglalkozó, úgynevezett antibiotikumbizottságot – ez egyébként az egész világon mindenütt így van, és a minőségbiztosítás részét képezi.
  Mi a helyzet most a rendelettel?
  – Még mindig nem jelent meg, bár évről évre ígérik. Egyébként a Kórházszövetség nemrégiben készített egy felmérést a magyar kórházak helyzetéről, és ezen belül összegyűjtötték a hiányszakmákat. Érdekes módon senki nem hiányolta az infektológusokat. Mi mindent megpróbálunk, de az általam vezetett szakmai kollégiumnak nem sok sikerélménye volt az elmúlt négy évben. Számtalan beadványt készítettünk, véleményeztünk, de eddig minden szakmai érvünk lepattant a minisztériumról. Van azonban egy reménysugarunk: a nemzetközi nyomás, ami talán segít valamit. Folyamatosan érkeznek a szakemberek az unióból, hogy felmérjék a magyar gyakorlatot, és küldik a kérdőíveket. Arról érdeklődnek, van-e antibiotikumpolitika, létezik-e infekciókontroll a hazai intézményekben. Egyre kellemetlenebb az EU-nak azt jelentenem, hogy nálunk sem ez nincs, sem az nincs.
  Lehet, hogy még erőteljesebben kellene hallatniuk a hangjukat?
  – A nehézséget az okozza, hogy az infektológiai esetek jelentőségét nehezebb megértetni az emberekkel, mint az olyan betegségekét, mint a rák vagy a szívinfarktus. Ez utóbbiak jelentése és hordereje mindenki számára könnyen felfogható. A védőoltás fogalma is világos, de ha azt mondom, hogy szepszis, azt már csak kevesen értik.
  Le kellene fordítani közérthető nyelvre.
  – Igen, csakhogy ezzel kapcsolatban jelentkezik még egy nehézség. Azáltal, hogy a hazai egyetemeken az infektológiai oktatás színvonala nemcsak ma kérdőjelezhető meg, de régen is hagyott kívánnivalót maga után, az idős, tapasztalt és szakmájukban kiváló orvosok is – természetesen akad közöttük jó néhány kivétel – úgy gondolkodnak, hogy a tüdő-, a vese-, a hashártyagyulladás vagy bármi egyéb kiválóan kezelhető antibiotikummal. Ha tehát elindítanék egy reklámhadjáratot az infektológia mellett, akkor ha akarom, ha nem, sok kollégámmal összeütközésbe kerülnék.
  A kérdés csak az, hogy még mennyi ideig kell tekintettel lenni erre? Hol a határ?
  – Az adott szituációtól függ, de mindig a szakmai elveket tartjuk szem előtt. Ugyanakkor nem fordulhatunk a nyilvánossághoz úgy, mint az emlőrák elleni küzdelem esetében. A Lánchídon sem vonulhatunk át minden évben transzparensekkel azért, hogy a kollégáim hatékonyabban kezeljék a tüdőgyulladást, a peritonitist vagy húgyúti infekciót, vagy hogy súlyos esetekben mindenképpen kérjenek infektológus konzíliumot.
  Az orvosi szaklapok és a továbbképzési konferenciák kiváló fórumot teremthetnek erre.
  – Számtalanszor foglalkozunk ezzel a kérdéssel a legkülönfélébb egészségügyi lapokban. Rengeteget írunk, nyilatkozunk, folyamatosan továbbképzőket tartunk. Megjelentettünk tankönyvet, kézikönyvet, tömérdek útmutatót és cikket. Csupán az érdeklődés hiányzik. Mégpedig azért, mert nincs semmifajta nyomós ok, ami arra ösztökélné a praktizáló orvosokat, hogy pótolják a hiányzó tudásukat. Az egész rendszerből a mozgatórugó hiányzik.
  A szakmai protokollok?
  – Léteznek, de ezek csak annyit érnek, amennyire betartják őket.
  Majd jönnek a fiatalok. Talán őkimages/
  – Nagyon szegényes az utánpótlás. Magyarországon évente hivatalosan tizenkét-tizennégy infektológus rezidensi hely van. Idén a közép-magyarországi régióban a Semmelweis Egyetemhez kapcsolódóan hat betölthető rezidensi hellyel számolhatunk. Az elmúlt egy-két esztendőben nagyon lelkes fiatalok jelentkeztek az állásokra – remélhetőleg a későbbiekben sem veszítik el a lendületüket. Néhányan persze külföldön szeretnének elhelyezkedni, ha befejezik a tanulmányaikat. A mai fiatalok egészen másképp gondolkodnak, mint mi annak idején. Ritkán látom azt a fajta hozzáállást, amit tőlünk elvártak a tanáraink.
  Nem gondolja, hogy ennek részben az is az oka, hogy az oktatói státuszban lévő orvosoknak – a betegellátás teljesítménykényszere miatt – nincs elegendő idejük, energiájuk a rezidenseikre?
  – Nem hiszem. Megítélésem szerint ennek elsősorban a társadalmi közeg az oka. A mai Magyarországon nem lehet azt mondani, hogy „Tanulj többet, és akkor biztosan jobban fogsz élni!” Manapság a fiatalok minden téren komoly értékzavarral küszködnek.
  A pályakezdők nem fektetnek be elegendő munkát, nem áldoznak elég időt a szakma elsajátítására?
  – Például, ez is az egyik oka. Sokkal kevésbé hajlamosak többletteljesítményre vagy pluszmunkára, különösen azért a pénzért, amit kapnak.
  Ha újrakezdhetné, ön ismét az infektológiát választaná?
  – Tizenhét éves koromig dramaturg akartam lenni. Aztán hirtelen irányt változtattam, és orvosi pályára mentem. Az orvosegyetem alatt az Élettani Intézetben dolgoztam és endokrinológiával foglalkoztam. A két tárgy, ami a legkevésbé érdekelt, a mikrobiológia és a gyógyszertan volt. Aztán elvégeztem az egyetemet, és úgy alakult a sorsom, hogy a Péterfybe kerültem, dr. Graber Hedvig osztályára. Itt kerültem kapcsolatba az antibiotikumokkal, majd az infektológiával. Nem hiszem, hogy valaki előre megjósolhatóan csak ilyen vagy csak olyan pályán érezheti jól magát. Meggyőződésem, hogy a munka, illetve a munkának a minősége attól függ, hogy ki végzi, és nem attól, hogy mi maga a munka. Én azért keseredem el sokszor, mert azt érzem, hogy az infektológusok birtokában lévő tudást a többi kolléga nem használja ki. Ez nagyon rossz érzés.
  Nem válaszolt az előbbi kérdésemre!
  – Nem akarom megkerülni. Igen, újra ezt a területet választanám. A gyakorló infektológia talán az egyetlen olyan terület a mostani, szakmailag erősen specifikálódott területek között, amely interdiszciplináris volta miatt széles maradt. Nincsen olyan szerv, amelyet elkerülne az infekció. Ez adja munkánk nehézségét – de a szépségét is.
  Mindazonáltal eddigi szavaiból meglehetősen sok keserűséget hallottam ki.
  – Nem a keserűség szól belőlem, hanem a tények. Ha a tény keserű, akkor keserű. Ettől azonban még nem ülök magamba roskadtan. Rendszeresen járok kórházakba, klinikákra, osztályokra, és amikor konzíliumokba hívnak, az mindig új lökést ad. Egyébként is rengeteget dolgozom: oktatok az egyetemen, előadásokat tartok, konferenciákat szervezek, kollégiumban, bizottságokban veszek részt, az Egyesített Szent István és Szent László Kórház tudományos tanácsának elnöke vagyok, szakkönyveket írok, szerkesztek, és a nap huszonnégy órájában válaszolok a kollégáknak, ha telefonon segítséget kérnek. Arra neveltek a szüleim, hogy mindig a lehető legjobban végezzem a munkámat – magam miatt is. De visszatérve a keserű tényekre: az orvosegyetemek a változó világ ellenére megmaradtak ugyanabban a struktúrában, mint amilyenben száz évvel ezelőtt voltak. A Semmelweis Egyetem szinte érintetlen maradt. A világon az orvoslást a legtöbb helyen már más tematika és szisztéma szerint oktatják – hatékonyabban és gyakorlatorientáltabban, mint idehaza.
  Mi lesz ennek a vége?
  – Azt hiszem, egy bizonyos értelemben rutinná váló orvostudomány, ami talán később újból kibontakozik. Én mélyen hiszek a dialektikában. Egy olyan rendszerben, amely egészében rosszul működik, egyetlenegy rész sem működhet jól. Ma egy értékvesztett, nem megfelelő lábakon álló társadalomban élünk, és a feudalizmus, ami átvitt értelemben Magyarországon véleményem szerint 1989-ig tartott, az egészségügyben ma is tovább él. Azt hiszem, legalább három-négy emberöltőnek kell eltelnie ahhoz, hogy egészséges rendszer alakuljon ki. Az emberek gondolkodásmódját nem lehet máról holnapra megváltoztatni. Majd egyszer, ha itthon is kialakul a nyugat-európai értelemben vett polgári réteg és gondolkodás, talán jobb lesz. Bár vannak kétségeim. És nem azért, mert pesszimista vagyok. Ez szintén ténykérdés. Csak körbe kell tekinteni a világon, és megnézni, milyen társadalmi problémákkal küszködnek azok az országok, ahol bizonyos csoportok hirtelen meggazdagodtak. Ezt a réteget kizárólag a pénz és a hatalom érdekli, minden egyéb iránt közömbösek. Ha valami reményt adhat a számunkra, az az, hogy ha elvétve is, de akadnak olyanok, akiket más mozgatórugó hajt.