Csúfolódás a magas művészettel

Roy Lichtenstein, a banalitás költője

A bécsi Kunstforumban márciusig látható Roy Lichtenstein életmű-kiállítása. Lichtenstein (1923–1997) a pop art egyik nagymestere volt.

A pop art a múlt század 60-as éveiben a nagy amerikai művészeti forradalmat jelentette. Lázadást az addig uralkodó irányzattal, az absztrakt expresszionizmussal szemben. Csakhogy ezeknek a fogalmaknak – mint például a művészeti forradalomnak – kicsit megváltozott az értelmük. Régebben az ilyesmi azt jelentette: ott vannak az akadémikus nagyságok, a valaha talán tehetséges, kiüresedett nagyképűek, s most mi felváltjuk őket. Mi vagyunk az eredetiek, ők a szokványosak. Egy valaha nagyszerű modern magyar festőt, Bernáth Aurélt, aki az 50-es évektől egyre konzervatívabb és egyre merevebben antimodern lett, tanítványai a képzőművészeti főiskolán így neveztek el: Van Gőg. A 60-as évek amerikai lázadói nem a konzervativizmust és a nagyképűséget kárhoztatták elődeikben, hanem a szubjektivizmust. Magát az eredetiséget tették nevetségessé.

Jackson Pollock (1912–1956) csodálatos hatalmas vásznait nem lehet másképpen értelmezni, mint egy lélekállapot kifejeződését, amely benne van a csurgatott festék irányában, lendületében. Lichtenstein bécsi kiállításán látható a Compositions című 1964-es mű, ami nem más, mint egy amerikai iskolai füzet pontos, felnagyított másolata. Vignettáján ott van a cím, ami egyszerre jelent iskolai fogalmazványt és művészi kompozíciót, a füzet maga pedig szokványos „márványos” mintájával – tömegesen előállított szabálytalan expressziójával – szelíden kigúnyolja a Nagy Én látványos-zseniális kifejezési formáit.