Családtervezés felsőfokon

Az epikus gengszterfilm olyan műfaj, melyet vagy nagyon ramatyul művelnek, vagy nagyon jól. Igaz lehet ez a megállapítás egyéb zsánerekre is, csakhogy esetünkben egyes rendezők olyan magasra helyezték a mércét, és olyan pontossággal állapították meg a szabályokat, hogy már a közepes is élvezhetetlen, a gyenge pedig egyenesen nevetséges.

  Coppola (A Keresztapa), Brian de Palma (A sebhelyesarcú) és Scorsese (Nagymenők) után nem volt tehát könnyű helyzetben Ridley Scott, aki ugyan számtalan műfajban alkotott már maradandót, de britként az őshonos új-hollywoodi titánok szakterületére még nem merészkedett. A fenti három rendező olyan természetességgel és hitelességgel volt képes mesélni a bűn mint életforma diadaláról, hogy az ő filmjeik mellett a Fedőneve: Donnie Brasco és a Betépve csak halvány utánzat lehet, sőt sokszor saját későbbi munkáik élvezeti értékéből is levonnak valamicskét az előzmények (lásd: Carlito útja, Casino). Mit tudnak ezek a rendezők, amit igazán nehéz reprodukálni? A túlzott erőszakot hitelesen ábrázolják, a motivációknak nemcsak pszichés, de szociológiai alapot adnak, mindig a megfelelő figurát követik, és ezáltal akár egy többgenerációs történetet is izgalmasan, összeszedetten tudnak tárgyalni – a korhoz illő színekkel, díszletekkel, karakterekkel. Az igazi gengszterfilm egy operához hasonlít, sokfelvonásos, sok hangszínes színpadi történethez, melyben a zenei harmónia (a film esetében az arányos valóságfestés) szolgáltat kereteket, és ezek között szinte bármi megtörténhet: testvérgyilkosság, árulás, mészárlás, tündöklés, bukás. Az igazi gengszterfilm rendezője tehát elsősorban kiváló karmester, aki olyan biztossággal fogja össze a történés (legyen az zene vagy látvány) összes szálát, hogy a néző képtelen a színpadon (vagy a vásznon) kívülre tekinteni, a vizuális-mentális orgia hatására átengedi magát a történetnek. Az olaszoknak vérükben van az opera, az angolok pedig rendelkeznek olyan hagyományokkal, hogy hibátlanul el tudják sajátítani a műfaj csínját-bínját. Ridley Scottnak legalábbis sikerült.

  Volánnál maradni
  Az Amerikai gengszter szabályos epikus bűnfilm, történetében mégis lapul egy bújtatott üzenetréteg: miként a hetvenes évek új-hollywoodi rendezői képesek voltak megalkotni a tökéletes maffia-családregényt, a színes bőrű Frank Lucas (Denzel Washington) ugyanazon évtized New Yorkjában képes volt fekete testvéreiből felépíteni egy szabályos szicíliai klánt. A filmbéli Lucas tehát akár lehetne a rendező Ridley Scott alteregója, hiszen ő is csak másolja a sikerreceptet, de mindketten sikerrel járnak: Scott ízig-vérig amerikai filmet forgat, Lucas pedig egy évtizeden keresztül uralkodik egy világvároson. Ráadásul mindkét eset megtörtént – avagy a szemünk előtt történik mindkét csoda, mert a vetítőben pereg.
  A film nyitányában Bumpy Johnson, Harlem keresztapja és elsőszámú dílere egy elektronikai nagyáruházban kap szívrohamot, közvetlenül azután, hogy hűséges sofőrjének a középső ember, a kiskereskedő bukása miatt siránkozik. Az egykori sofőr és testőr Bumpy emlékét olyannyira tiszteli, hogy kinnlevőségeit az utolsó centig begyűjti, de a kiskereskedőket nem oltalmazza: a vietnami háborút kihasználva közvetlenül Kambodzsából szállít színtiszta heroint, és egyhamar ő lesz a város legsikeresebb dílere. Lucas úriemberként tevékenykedik: feltűnés nélkül él és hidegvérrel gyilkol, ha kell. A kereskedést megbízható vidéki rokonai segítségével lendíti fel, és a harmónia kedvéért feleségül veszi a Puerto Ricó-i szépségkirálynőt. A korrupt zsarukkal is viszonylag könnyen elbánik, de amikor rászáll a speciális kábítószerosztag vezetője, a becsületes kopó Richie Roberts (Russell Crowe), csak idő kérdése, hogy horogra kerüljön.
  Scott két és fél órás opusa a legjobb hagyományok követőjeként a sablonosban is a különlegeset keresi, és nem a két főszereplő találkozására helyezi a hangsúlyt, hanem kettejük bemutatására, az apró részletekre, a hatalmi viszonyok felvázolására, a suspence hatékony, mégis korhű alkalmazására. Itt nincsenek szuperemberek, nincsen kliptechnika, csak orsós magnók és teleobjektívek, csincsillabundák és flanelingek. Lucas nem akar többet, mint nyugodt gazdagságot, Roberts pedig igazságot. Egy darabig mindketten elégedettek lehetnek. Akárcsak a nézőimages/