"Egy magáncég alkalmazottjaként ápolom a betegeket, odamegyek dolgozni, ahová a szakmai tudásomból aznap a legnagyobb a hiány az állami szektorban. Jelenleg két kórház 14 osztályára vagyok bejáratos. Amikor márciusban épp egy kórház kardiológia őrzőjébe mentem volna dolgozni, kiderült: inkább a Covid-intenzíven kell jelentkeznem, mert egy korábbi betegünk fertőzött lett. S ha már így esett, túl nagy baj nem érhet a Covid-osztályon. Zokszó nélkül mentem pedig azt se tudtam mi vár majd rám. Azóta a járvány alatt sok impulzus ért, rengeteg tanultam, fejlődtem szakmailag. Egyetlen percét sem bánom. Ezen a héten hat műszakot húzok le egyhuzamban, pihenőnap nélkül. Azért csinálom, mert tudom, ha nem megyek be, nincs aki a helyemre álljon, és ha behoznak egy beteget, nem lesz aki ellássa. Azt látom a kolléganőkön, hogy a negyedik hullám lenullázott mindenkit. Az osztályon ahol dolgozom, 11 nővérnek kellene lennie ahhoz, hogy mindenkinek meg legyen a heti két szabadnapja. Most öten vagyunk. Ingerültek a betegek, szíre-szóra támadnak, egyre nehezebb megnyugtatni őket. A Covidról továbbra sem tudunk szinte semmit. Hozza a mentő 35 éves férfit, látszólag jól van, kicsit nehézkes légzése, úgy néz ki, ő biztosan megússza. Aztán megjön a tüdejéről a CT- kép: már nincs légzőfelülete, a vírus megette a tüdejét. Ilyenkor összenézünk, mert tudjuk, hogy meg fog halni. És ez nem egyszer fordul elő egy nap. Pedig a mi munkánk, hogy meggyógyítsuk és hazaküldjük a beteget. Dühítő, amikor oltatlan beteget hoznak. A minap például egy 47 éves oltatlan férfit hozott mentő, maradnia kellett. Az ő súlyossági indexéből egyelőre úgy tűnik, megmarad. De nem bírtam ki megjegyzés nélkül: azt mondtam neki: ha innen kikerül és nem oltatja be magát, személyesen billentem fenékbe. Vonattal járok dolgozni, Budapestről 18 percnyire élek. A vonaton csak úgy ismernek, hogy a bolond síró nő. Egy-egy műszak után előfordul, hogy bedugom a zenét a fülembe és mire hazaérek, kibőgöm magam. Ebben a járványban a legrosszabb tehetetlenség. Amikor egy olyan orvost küldenek az osztályra, akinek gőze sincs a nehezen légző covidosok terápiájáról, mert szemész. Állok mellette a viziten, mint szakképzett nővér tudom, hogy mit és hány milligrammot kellene adni, hogy az adott beteg kicsit jobban legyen, de nem az én kompetenciám ezt kimondani. Mindketten pontosan tisztában vagyunk a helyzettel, ő mond valami hülyeséget, én meg kinn a folyosón addig téblábolok körülötte, míg ki nem találom, hogyan mondjam meg a nyilvánvalót. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem. Na ilyenkor a vonaton a bolond síró nő utazik. Nekem egyetlen beteg sem darab, mindenkit a keresztnevén szólítok, élvezem a munkám. A szerencsésebbek közé tartozom, akiknek a magánélete rendezett, örök optimista vagyok, nem félek, nem szorongok. De mindennap megfogadom, hogy holnap kilépek, majd aztán reggel elmegyek dolgozni. Olykor megkérdezi a férjem, hogy miért csinálok úgy, mintha rajtam múlna a kórház összes betegének az élete. Azt szoktam neki mondani: azért, hogy ne kelljen fölköpnöm és aláállnom. Azt tartja bennem a lelket, hogy azt gondolom, hamarosan vége kell hogy legyen. Ha nem bíznék ebben ennyire erősen, bele kellene bolondulnom."
Orbán Viktorra égető szükségünk van. Vagy talán nem is rá, hanem arra az Orbán Viktor-képre, amit a stábjával együtt professzionálisan alkotott meg,...
„A Tourette-szindrómás gyermekek napi gondozása/nevelése nem sokban különbözik más gyermekekétől, azonban a Tourette-szindróma és az esetlegesen ezzel együtt...
"Elakadt a táplálkozás útvesztőjében? Ez a kézikönyv segít a fiataloknak, kezdő háziasszonyoknak, babás családoknak és mindenkinek, aki szeretteinek,...