Cipészek a kaptafánál

 Mivel a beválasztott filmek magas művészi színvonala nem garantálható, a franciák úgy döntöttek, a jubileumi 60. cannes-i fesztivált a sokszínűség jegyében rendezik meg, azaz büszkén vállalják, hogy a minőség ingadozik ugyan, de legalább mindenki megtalálja a magának való filmet. A leginkább szembetűnő különbség az előző évekhez képest egy újabb vetítő felállítása, mely nemes egyszerűséggel a „60.” nevet viseli, és annak ellenére, hogy valójában a Fesztiválpalota tetején felállított sátor, légkondicionálásával, nagy vörös székeivel és többszázas férőszámával egy modern moziterem benyomását kelti. Cannes nemcsak a mozi, de a szervezés varázsáról is szól: tíz napra több mint százezer ember érkezik az üdülővárosba, hogy ott filmet nézzen, interjúkat készítsen, sztárokat fotózzon, üzleteket kössön, építse kapcsolati hálóját, vagy egyszerűen a felfokozott hangulatot élvezze. És ez a sok ezer ember úgy tölti meg a fesztiválpalotát, a Croisetteet, a környező hoteleket, strandokat és az ilyen-olyan éttermeket, hogy a város nem bénul meg, sőt életre kel, és a tíz nap vége fele sem a rosszkedv, maximum a krónikusboldog kimerültség olvasható le az arcokról.
   Ha belegondolunk, hogy csupán a fesztivál hivatalos programján (tehát a Rendezők Két Hete és a Kritikusok Hete szekciókat, valamint a filmpiaci vetítéseket leszámítva) több mint 100 film szerepel, érthető mind a kimerültség, mind pedig a boldogság érzete. Egy átlagos ember egy nap leforgása alatt öt filmet képes befogadni, egy átlagon felüli pedig maximum hetet. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy minden vetítést minimum húszperces sorban állás előz meg, a filmkritikus küldetése egyre nehezebbnek tűnik.
   Meglepetések csak módjával akadnak az idei fesztiválon. A korábbi évekhez képest most is jelen voltak azok a húzónevek, akik nemcsak a szakmabeliek és a fesztiválturisták, de a nemzetközi nézőközönség előtt is ismertek. A Coen-testvérek (Fargo), Tarantino (Ponyvaregény), David Fincher (Hetedik), Julian Schnabel (A graffiti királya), Wong Kar-wai (Szerelemre hangolva), Fatih Akin (Fallal szemben), Emir Kusturica (Underground) és Tarr Béla (Sátántangó) szereplése garancia arra, hogy az esemény megfelelő médiaérdeklődést kelt, a színvonal miatt nem kell szégyenkezni, és a válogatás tisztán rajzolja ki a mai filmművészet hármas földrajzi tagoltságát: az európai szerzői filmek mellett az (egykori) amerikai függetlenek és az ázsiai mesterek munkái érdemelnek figyelmet. A sokszínűség tehát ismét a fesztivál meghatározó ismérve volt, de a húzónevek képtelen voltak kitörni saját készítésű kliséikből, és ha jó filmet alkottak is, az maximum abban merült ki, hogy korábbi bóklászásuk után visszataláltak eredeti hangjukhozimages/ A Coenek filmje (No Country for Old Men) egy elnyújtott, forró Fargóval ér fel, Kusturica (Promise Me This) megint végtelen bohóckodásba fogott, Wong első angol nyelvű munkája (My Blueberry Nights) közepes melodráma, Tarantino munkája (Death Proof) csupán látványos tévelygés a B-filmek nosztalgiavilágában, Schnabel (A búvárharang és a pillangó) ismét megható, de nem zseniális, Fincher (A zodiákus) a műfaji korlátok harapófogójában ragad, Akin (Auf der anderen Seite) képtelen túllépni korábbi sikerein, és sajnos Tarr Béla várva várt filmje (A londoni férfi) is csak halvány fesztiválpróbálkozás korábbi fajsúlyos, szerencsésebb csillagzat alatt született filmjeihez képest. A helyi újságok a fényképezés erejét emelték ki a filmmel kapcsolatban, és a cselekmény gyengeségét rótták fel hibájául, holott milliárdos költségvetése ellenére éppen a pénzhiány ordít a vászonról: egy hosszú snitt felvételét is el lehet kapkodni, az utószinkron gyengesége a képeket is megölheti, így az évtizedek alatt jól kimunkált stílus önmaga paródiájába fordulhat át. A londoni férfi Tarr kései zsengéje, de reméljük, legközelebb kevesebbet akar majd, és többet teljesít.
   A fenti elvárt alkotói mentalitást jól példázza a román Cristian Mungiu filmje, mely méltán nevezhető a fesztivál legjobbjának. A Nyugat című alkotásával már budapesti filmheteken is bemutatkozó írórendező filmje cselekményét a Ceausescu-rendszer utolsó éveibe helyezi, de egyszerű rendszerkritika helyett globális problémát mutat be. A Négy hónap, három hét és két nap főhőse két egyetemista lány: az egyik abortuszra szorul, a másik segít neki a szervezésben és lebonyolításban. A lányok hotelszobát bérelnek, és egy ismeretlen, barátnőjük által ajánlott férfit kérnek fel a műtétre, kiszolgáltatott helyzetükben azonban csúnyán kihasználják őket. Mungui filmje keményebb a legbrutálisabb snuff-filmnél, mert nem a test, hanem a lélek megerőszakolását mutatja be, és mert hősei kénytelenek a történések után folytatni életüket.