Bush nyert, Washington veszített

Jonathan Demme: A mandzsúriai jelölt

George W. Bush újraválasztása után elvetélt próbálkozásnak tűnik mindaz, amit Hollywood az elmúlt négy évben az elnök megbuktatásáért tett. Hiába kapott Michael Moore Oscar-díjat és Arany Pálmát, hiába emlékeztetett a Holnapután inkompetens alelnöke Dick Cheneyre, hiába dolgozták fel újra A csendes amerikait: a jó öreg „W” egy újabb cikluson át uralja majd a tévéképernyőket.

Az Álomgyár demokrata elkötelezettségű alkalmazottai társadalmi jelenségek iránt fogékony emberek lévén mindig természetes feladatuknak érezték, hogy filmjeikkel a nagyérdemű figyelmét ráirányítsák az aktuális szociális, morális és gazdasági problémákra – nem utolsósorban azért, mert az említett jelenségek által érintett csoportok megszólítása marketingeszközként sem elhanyagolható húzás –, az utóbbi négy évben azonban egyre több olyan alkotás született, mely direkt politikai állásfoglalásnak tekinthető. Példa erre Graham Greene A csendes amerikai című könyvének második, 2002-es filmfeldolgozása, mely a vietnamiak francia gyarmati uralom elleni harcának idején, 1952-ben játszódik. Phillip Noyce (Férfias játékok, Sliver) rendezése egy brit diplomata és egy amerikai titkos ügynök szakmai afférjának elbeszélésével emlékeztet arra, hogy a jenkik a várható profit érdekében mindig szívesen szítottak viszályt idegen földön, még akkor is, ha nem voltak tisztában a beavatkozás hátrányos következményeivel. Szintén szolid figyelmeztetésként értelmezhető a Németországból Hollywoodba szalajtott Roland Emmerich katasztrófafilm-rendező (A függetlenség napja, Godzilla) legfrissebb munkája, a Holnapután, mely a globális felmelegedés végzetes következményeinek digitális megfestésekor egy töketlen alelnök karakterén keresztül nem mulasztott el apró utalást tenni arra, hogy bizony az amerikai vezetőknek is nagy felelősségük van a természeti katasztrófák megakadályozásában. Emmerich sors- és honfitársa, Wolfgang Petersen (A tengeralattjáró, Végtelen történet, Viharzóna) legújabb filmje, a szintén digitális lendülettel készített Trója sem mentes a politikai áthallásoktól: az antik történet felidézése a roppant tempóban terjeszkedő birodalmak sanyarú sorsára hívja fel a figyelmet. Említést érdemel még e sorban a dán Lars von Trier (Hullámtörés, Táncos a sötétben) 2003-as botrányfilmje, a Dogville, mely nem hollywoodi produkció ugyan, de krétával felskiccelt díszletei között csupa A-listás álomgyári filmsztár (Nicole Kidman, Paul Bettany, Lauren Bacall, James Caan) szapulja a félelemre, bizalmatlanságra és kizsákmányolásra épülő amerikai társadalmat.