Bűbájosok
2009. augusztus 01. 00:00
„Az operának nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel”, „az opera az a műfaj, ahol a hátba szúrt ember énekelni kezd” – ilyen és ehhez hasonló, szellemes vagy legalábbis szellemesnek szánt vélemények gyakorta felhangzanak az operáról szólván, s azt még olykor a műfaj elkötelezett hívei, énekesek és rendezők is hittel vallják, hogy az operalibrettók túlnyomó része bugyuta és ásatag, de mindenesetre erősen mellékes produktum. Ennek a kétfenekű tévhitnek az eloszlatásában siet most segítségünkre a tudós genfi esszéista, Jean Starobinski kötete, amelynek szövegközpontú elemzései a zene és a librettó egységét, kölcsönös reflektáltságát bizonyítják, különös tekintettel – mint ahogy azt már a cím is jelzi számunkra – a varázslat és a csábítás motívumának és mitikus alakjainak zenetörténeti korszakokon átívelő vizsgálatára. A szamártejben fürdőző Poppea Monteverdi operájából és az Ariosto lovagi eposzából kiemelkedő varázslónő, a ma leginkább Händel révén népszerű Alcina, vagy épp a beszédes nevű és a megváltozott női szerepről oly sokat eláruló Manon – mindahány bűvös-bájos, csábító operai alakot az irodalmi, történeti és persze a zenei elemek körültekintő vizsgálata közepette bocsátja elénk Starobinski.
A teljes cikket csak regisztrált felhasználóink olvashatják. Kérjük jelentkezzen be az oldalra vagy regisztráljon!
