hirdetés
hirdetés

László Ferenc cikkei

  #1
Időutazás
2011-09-22 15:17:00

Ám ez ellen alkalmasint csupán akkor emelhetnénk méltán szót, ha Liszt életműve és életútja teljes gazdagságában és minden részletében ismert lenne mindnyájunk előtt, s ha alakja többé-kevésbé nem a Szinetár Miklós-féle tévésorozat címszereplőjeként élne a szélesebb köztudatban – Hegedűs D. Géza és Darvas Iván megformálásában.

  #2
Gondolj bele!
2011-08-05 14:10:00

A kötet fölvállalt gyorstalpaló jellegén persze lehetne éppenséggel fanyalognunk is egy kiadósat, az ismeretterjesztő szándék azonban sokkal inkább tisztelgésre, semmint meddő ironizálásra késztet.

  #3
Az örökvagány
2011-06-16 15:02:00

S vajon a fiatalember ugyancsak egyedi keresztnevű húga, Orfamay tényleg csupán annyit tud, mint amennyit a báty felkutatásával megbízott Philip Marlowe-nak elárul?

  #4
A nő tízszer
2011-05-26 16:21:00

Nem anyagilag persze, ámde esztétikai összteljesítménye révén, s hozzá gazdag utóéletében, az irodalmi kánon formálásában feltétlenül az első hely illeti meg a harminchárom évfolyamot megélő folyóiratot.

  #5
„A fakanál békítő jegye”
2011-04-22 11:41:00

A gyanú azonban mindenestől alaptalan, Dede Franciska egyszerre konyha-, sajtó- és művelődéstörténeti érdekű kötete ugyanis valóban egyfajta száz év előtti blog írásait rendezi egybe. 

  #6
Attól tartok
2011-04-07 12:53:00

Kicsiny, ám már-már szerelmes szenvedéllyel rajongott manzárdszobája ugyanis végérvényesen elveszni látszik az ötvenes éveit morzsolgató Jonathan Noel számára, amikor 1984 augusztusának egyik reggelén egy galambot talál a küszöbe előtt. 

  #7
Rajongóknak való
2011-02-24 12:56:00

A látványos fogyasztásban tobzódó s mégis korán kiégett fiatalok, a szépek és gazdagok veszettül erőszakos világa meg a szikár harmadik személyben elbeszélt történet reménytelen minimalizmusa egyhamar megragadta az angolszász olvasóközönség fantáziáját, s a kötet lelkes rajongókra éppoly nagy számban talált, mint szenvedélyes ellenszenvezőkre.

  #8
Bud Spencer: Különben dühbe jövök – Önéletrajz
2011-01-20 10:47:00

Elsöprő erejű, de sosem halálos ököl- és pofoncsapásai, morc arcvonásai és felettébb gyér, ám mackós bájjal elővezetett színészi eszközei a sokadik ismétlésben is biztosítják számára a közönségsikert – Terence Hill társaságában éppúgy, mint az ibolyakékszemű svihák távollétében. 

  #9
Sándorka
2010-12-02 11:42:00

Novelláiban, regényeiben, amit nyújt, az maga a tapintható valóság; a valóságnak, a világnak édes révülete, az a kis lámpaláz, negyedittas izgalom, amit események, új emberek, új tájak, két vonatra való átszállás között érezhetünk.

  #10
Sorsával tetováltan önmaga
2010-11-18 11:28:00

Lesznai Anna, vagy másként – a korban közkeletű becenevén – Máli a múlt század eleji magyar progresszió egyik legnépszerűbb alakjának számított – sokoldalú művészként és nagyszívű társaságteremtőként egyaránt.

  #11
Dollárpapa és családja
2010-09-09 10:43:00

1949 januárjában Rákosi Mátyás köszöntötte – a Szabad Nép hasábjain azon frissiben közzé is tett – levelében ily szeretetteli szavakkal Gábor Andort (1884– 1953), az író-humoristát, akinek Karinthy Frigyes annak idején, egész pontosan 1912-ben az Így írtok ti legelső kiadását ajánlotta.

  #12
A haza oszlopai
2010-05-06 15:25:00

„Milyen csodálatosnak, fényesnek és méltóságteljesnek látszott minden. Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása? Ez a szent csarnok? Kéjjel szívtam be a levegőt, mely az ország nagyjainak lélegzeteitől lett olyan fülledtté; szemem gyönyörködve indult meg véges-végig a padokon.

  #13
Bűbájosok
2009-08-01 00:00:00
„Az operának nincs vége, amíg a kövér hölgy énekel”, „az opera az a műfaj, ahol a hátba szúrt ember énekelni kezd” – ilyen és ehhez hasonló, szellemes vagy legalábbis szellemesnek szánt vélemények gyakorta felhangzanak az operáról szólván, s azt még olykor a műfaj elkötelezett hívei, énekesek és rendezők is hittel vallják, hogy az operalibrettók túlnyomó része bugyuta és ásatag, de mindenesetre erősen mellékes produktum. Ennek a kétfenekű tévhitnek az eloszlatásában siet most segítségünkre a tudós genfi esszéista, Jean Starobinski kötete, amelynek szövegközpontú elemzései a zene és a librettó egységét, kölcsönös reflektáltságát bizonyítják, különös tekintettel – mint ahogy azt már a cím is jelzi számunkra – a varázslat és a csábítás motívumának és mitikus alakjainak zenetörténeti korszakokon átívelő vizsgálatára. A szamártejben fürdőző Poppea Monteverdi operájából és az Ariosto lovagi eposzából kiemelkedő varázslónő, a ma leginkább Händel révén népszerű Alcina, vagy épp a beszédes nevű és a megváltozott női szerepről oly sokat eláruló Manon – mindahány bűvös-bájos, csábító operai alakot az irodalmi, történeti és persze a zenei elemek körültekintő vizsgálata közepette bocsátja elénk Starobinski.
  #14
Holttest a könyvtárszobában
2009-06-01 00:00:00
Mi tagadás, a krimi sokáig az irodalom páriájának számított, s gyakran még a műfaj szembeötlően zseniális alkotóira is sajnálkozással vagy épp enyhe megvetéssel tekintettek le a Parnasszus beutaltjai. Mára azonban jócskán megváltozott a helyzet: a krimi közkedveltsége és gyorsan tőkésíthető haszna jószerével elaltatta a széplelkű ellenérzéseket, sőt kialakult a bűnügyi regény – túltengő rosszmájúsággal – sznobisztikusnak nevezhető vonulata is. Az ilyen krimikben az olvasó nemcsak az obligát, sajna mindmáig kiiktathatatlan gyilkosságot és annak felgöngyölítését kapja kézhez, de korántsem mellesleg felvázolják számára a Római Birodalom belpolitikai helyzetét az első triumvirátus korában, a Szent Grál körül burjánzó elméleteket, a lekvárfőzés 30-as évekbeli módszereit vagy épp az ismeretelmélet alapjait.
  #15
Az én Bakonyom
2009-05-01 00:00:00
„A magyar fénymáz egyszerű, nemes, mély. A magyar fénymázban nemzeti bélyeg van, belső tűz van benne és jelleg. Ezt érezni kell; ezt tudni kell, ehhez külön, magyar érzék kell, mely felfogja és megérti. Nekem ez megvan. Én értem. Én már 1887-ben is értettem. Én.” Karinthy Frigyes parodizálta ilyesformán a múlt századforduló kiapadhatatlan szóbőségű író-politikusát, Eötvös Károlyt, s korántsem minden alap nélkül, hiszen a közkedvelt „Vajda” írásművészetére valóban roppant jellemző volt a hon- és fajszeretet lelkesült kinyilvánításának, valamint az egyes szám első személyű személyes névmás alkalmazásának már-már szertelen gyakorisága. Mi tagadás, e két uralkodó ismertetőjegy Eötvös Károly Bakony-könyvén is jól felismerhető, s nem ritkán kifejezetten gyermekded jelleget kölcsönöz elbeszélői modorának. Ám mégis hiba lenne pusztán ezek alapján megítélni a dunántúli, vagyis inkább túl-adunai tájék törzsökösét, aki két balatoni tárgyú és érdekű könyvének országos sikere után, éppen száz éve, 1909-ben trilógiává bővítette helytörténeti sorozatát.
  #16
Hamis színészek és igazi direktorok
2008-06-01 00:00:00
Ha csak a viszontagságos szerzői életrajzot nézzük, az új Bulgakovkötet mindkét művét mellékterméknek, egzisztenciális, illetve kompenzatorikus kísérőjelenségnek ítélheti a kellő háttérismerettel felvértezett olvasó. S nem minden alap nélkül, mivel a regényes Moličre-életrajz keletkezése éppúgy Bulgakov kényesen remek színművéhez, a Képmutatók cselszövése című darabhoz kapcsolódik, mint a drámaírói frusztrációkat kibeszélő, befejezetlen Színházi regény. Az 1929-ben megírt, majd a politikai okokból módfelett elhúzódó próbafolyamat végeztével csak 1936-ban műsorra tűzött – és hét előadás után rögvest be is tiltott – dráma ugyanis hosszú esztendőkre a nagy francia előd, pálya- és sorstárs élettörténetéhez láncolta Bulgakovot, s a moszkvai Művész Színházzal kialakult – egyszerre áhított és idegőrlő – munkakapcsolat sem nélkülözte a béklyózó mozzanatokat.
  E két műnek nem volt szerencséje a korabeli nyilvánossággal, hiszen mindkettőt csak jóval Bulgakov halála után adták ki: a Moličre úr életét 1962-ben, a Színházi regényt pedig 1965-ben. Az előbbi ráadásul még ekkor is csak jelentős húzásokkal látott napvilágot – a csonkítatlan szöveg most olvasható első ízben magyarul. Karig Sára 1989-es fordításának friss kiegészítései közül különösen figyelemreméltó az a mondat, amelyet Bulgakov az Úrhatnám polgárról írván engedett meg magának (vagyis a mű frivolan posztmodern elbeszélőjének): „Egyébként az a véleményem, hogy az lenne jó, ha a drámaíróknak nem kellene senkitől sem megrendelést elfogadniuk!” E jámbor kitétel a jelek szerint még negyedszázaddal Bulgakov halála után sem bizonyult konform véleménynek, amint Moličre és társulatának szerelmi kilengései sem képezhették a regényes életrajz tárgyát.
  Akárcsak a Képmutatók cselszövésében, úgy Bulgakov e művében is a hatalom és a kiszolgáltatott művész merőben egyenlőtlen játszmáinak megörökítésére, a behódolás, a siker és a kiteljesedés kusza összefüggéseinek felvázolására használja Moličre pályaképét. Anélkül mindazonáltal, hogy a Napkirály figurájában a népek bölcs tanítóját kellene látnunk, s anélkül, hogy e regényes beszámoló eltávolodna a kellemesen olvastató, s a francia író-komédiás előtt tisztelgő életrajz zsánerétől. Moličre megdicsőülése ez az életrajz, s egyszersmind a színház festett világának dicsérete – illúziókkal, de szépítés nélkül. Úgyszintén erről a felemás vonzalomról, a színház intrikákban és klikkharcokban tobzódó, mégis csábító berkeiről mesél a torzóként is nagyszerű Színházi regény. A történet, amely egy öngyilkosságba menekült színpadi szerző posztumusz visszaemlékezéseinek formájában kerül az olvasó elé, egyszerre panoptikumot idéző korszatíra és a színház (valamint az irodalmi élet) időtlen ököl- és könyökharcainak lajstroma. A felismerhetőségig elrajzolt figurák között ott találjuk a teljes, rogyásig bankettező korabeli orosz irodalmat (az élen Alekszej Tolsztojjal) s a színészeit emberábrázolásra dresszírozó Sztanyiszlavszkijt, ám a főhős, a színház iránt „emésztő szerelemre” gyulladt Makszudov viszontagságos kalandjai korántsem nélkülözik az általános vonásokat. S bár a regény befejezetlen maradt, meglehet, a halálra szánt orosz színműíró olyasforma szavakkal búcsúzott volna az élettől, mint amilyeneket Molnár Ferenc adott könnyedebb, de nem kevésbé rezignált hőse, az operettlibrettista Turai szájába: „Isten veletek, rosszillatú kulisszák, hamis színészek és igazi direktorok!”
Európa Könyvkiadó, 2008,
453 oldal, 2900 Ft
hirdetés
hirdetés

A környéki idegrendszer megbetegedéseit összefoglaló néven neuropátiáknak hívjuk. A neuropátiák jóval gyakoribbak, mint a központi idegrendszer betegségei, mégis méltatlanul a neurológia „perifériáján” helyezkednek el.

hirdetés
Hogy lesz így stabil a fogászati közellátás?  //  MOK

A december végén megjelent jogszabály változások, így a fix díj elvonása, és az új indikátor rendszer bevezetése korántsem segíti a magyar közfinanszírozott alapellátás működését.

>további blogok