Bottal üthetjük a rejtélyesen eltűnt orvosok nyomát
Hova tűnnek a magyar orvosok? Mostanában a kérdés egyre gyakrabban hangzik el, és egyre szélesebb kört foglalkoztat. Nem véletlenül, hiszen az egészségügy olyan központi téma, olyan közügy, amely mindenkit érint élete valamely szakaszában. Ha figyelembe vesszük, hogy a legfrissebb egészségügyi felmérés alapján a magyar lakosságnak 42 százaléka – saját állítása szerint – valamilyen krónikus betegségben szenved, és a globális irányzat is az, hogy 2100-ra a fejlett világ fele lesz krónikus beteg, akkor nem hiábavaló az aggodalom. Kellenek a jó orvosok.
A közelmúltban éppen a nemzet egészségi állapotának javítása érdekében létrehozott LAM (Lege Artis Medicinae) klubban rendezett vitaest központi témája volt az orvosi szakma presztízsvesztése, a várható orvoshiány és az ellene teendő intézkedések szükségessége.
Balázs Péter, a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kar igazgatóhelyettese vitaindítójában arról beszélt, hogy a humán erőforrás problematikája nem új. Az, hogy napjainkban az orvosok egy része külföldre megy a jobb megélhetés reményében, és az egészségügyi szakdolgozók közül is sokan ezt az utat választják, nem meglepő. Ingázók és állandó munkavállalók is vannak közöttük.
– A 70-es, 80-as években „felfutó” időszakban volt az orvosképzés – mondta az előadó. – Évente több mint 1000 orvos szerzett diplomát. Ennek a folyamatnak vége, mert inkább a dinamikus csökkenés jellemző, és emellett a „diplomaexport”, vagyis a végzett hallgatók elvesztése, eltávozása. Akik itt végeznek, azoknak mintegy 24 százaléka külföldi. A diploma honosításának divatja is lecsengett, 1980-tól 2002-ig még 2000 honosítás történt, de ez a folyamat is véget ért.
Érdekességként említette, hogy az 1970-es években kiadott 34 222 diploma gazdája közül 7000-nek egyszerűen nyoma veszett, a magyar nyilvántartási rendszerben sehol sem találhatók ezek a végzett orvosok. Több ezren jelezték viszont 2005-től 2009-ig, hogy külföldön kívánnak dolgozni, ugyanakkor a belföldi mobilitási lehetőségek iránt nincs érdeklődés.
Vasvári László, az Egészségügyi Szak- és Továbbképző Intézet igazgatója kifejtette a témához kapcsolódva, hogy hiányoznak a humán erőforrás felhasználásával kapcsolatos jó stratégiák. Sokan csak és kizárólag az alacsony bérezést okolják a kialakult helyzetért, de ennél sokkal komplexebb problémakörről van szó. Bár a jövedelemviszonyok sokat számítanak, más körülmények is a pálya vagy az ország elhagyására sarkallják a fiatal orvosokat, sőt az idősebbek közül is jó néhányat.
A bérezés elégtelensége és az egyéb juttatások iránti igények mellett elhangzottak olyan címszavak is, mint jövőmodell, életkép, motivációhiány, a piac- és versenyképes képzés hiányosságai, a szakemberigény összehangolt, szervezett felmérése, az esetlegesen visszatérni szándékozókat segítő rendszer szükségessége, a nem megfelelő munkamegosztás – vagyis a pénz mellé gesztusok, intézkedések, megfelelő kommunikáció és erkölcsi megbecsülés is kellene. Az egykori karizmatikus hivatástudat sulykolása mára idejétmúlt, bár hivatástudat és elkötelezettség nélkül ezt a szakmát nem lehet sikeresen és kedvvel gyakorolni – tudomásul kell azonban venni, hogy ezen a pályán is verseny van. Akik külföldi munkahely mellett döntenek, azok a magasabb jövedelem mellé az „odatett” kedvezőbb körülményeket, a jobb munkahelyi adottságokat és a nagyobb erkölcsi megbecsülést is fontosnak tartják.
Mindezzel egyetértve Papp Magor, a Magyar Rezidens Szövetség elnöke elmondta, hogy hivatástudatra apellálni enyhén szólva nem elegáns és nem hatásos ott, ahol az egyetemről kikerülve elhelyezkedési gondokkal küszködnek a fiatalok, bizonytalan egzisztenciális helyzetbe kerülnek sokévi tanulás, felkészülés után. Az elsődleges pályaelhagyók ügye, a magas migrációs ráta olyan jelzés, amely arra figyelmeztet, hogy valami nincs rendben – sok mindenen kellene változtatni. Bár a példa talán kissé sarkított, keserűen hangzó megjegyzése, miszerint „a professzorok még a vakbelet is eloperálják a fiatal orvosok elől”, nyilvánvalóan jogos bírálat. Ahogyan az is, hogy sokan nem tudatosan szakosodnak, nem a meglévő hiányszakokat választják, mert nincs irányított rendszer ebben sem, így vagy az éppen aktuális divatszakok jöhetnek számításba, vagy az előadó professzor karizmája az, amely terelgeti a fiatalokat a választásban.
Az is elhangzott, hogy már a hat egyetemi év alatt jelentkeznek a kiégési (burnout) tünetek a hallgatóknál. Ez a tünetegyüttes főként a segítő szakmákban bukkan fel, orvosoknál, egészségügyi dolgozóknál fokozott mértékben fordul elő, éppen a mindennapi erőpróba okán. A betegek elvárásai, az egészségügy kaotikus helyzete, a megélhetési gondok, a tudomány gyors fejlődésével történő lépéstartás, a túlterheltség következtében fellépő stressz is elősegíti az idő előtti kiégést. Ahol az élet minősége fontos szempont, ahol jobb a közérzet, ahol az állandó versenyhelyzet doppingol, és nem pusztán üres teljesítménykényszert jelent, kevésbé mutatkozik e modern tünetegyüttes, amely hivatalosan is betegségnek számít.
A beszélgetések, előadások során elhangzott: 2020-tól „kódolt orvoshiány lesz nálunk”.
Mivel is kezdtük? Hogy a krónikus betegek száma folyamatosan nő. Akkor ez rossz végszó, mondhatnánk: vészjósló jelzés. Még időben hangzanak a figyelmeztetések szakmán belül és kívül is. Bár gyors, hatékony megoldást nem kínálnak, egy pozitív folyamat elindításához hasznos muníció lehet mindaz, amit sokszor, sok helyen elmondanak.
