Bolond: Pogány Judit

Kortalan, nem nélküli lény Pogány Judit Bolondja az Örkény Színház Vízkereszt- előadásában. Amíg meg nem szólal, rá sem lehet ismerni. Gömbölyded figura, rövid, vörhenyes hajjal. Kerekded arc, kissé fölpuhította az idő, de a vonásai megmaradtak gyerekesnek. Van benne valami manószerű. Koravén gyerek vagy fiatalos öreg, ahogy tetszik. Nem csinál magából bohócot, csak egy pótorrot ragasztanak föl neki az előadás elején, amely a játék vége felé, amikor behúznak neki, vérezni kezd.
Átlátszó nejlonkabátot visel, alatta színes ancúgot, nadrágot és felsőrészt, a szó hétköznapi értelmében „bolondosat”. Nem csodálkoznánk, ha külvárosi utcákon-tereken találkoznánk vele, „itt jön az a furcsa bolond”, mondanák, akik ismerik. Mégsem hétköznapi jelenség. Nem a valóságból van koppintva. A hétköznapiság alakjának csak egyik vonása. A többi: költői szimbólum. Shakespeare új arculatot adott a királyokat, hercegeket és más főrangúakat mulattató, született gyengeelméjű udvari bolondnak. A shakespeare-i bohóc: filozófus, nem véletlenül mondják egyikről- másikról, hogy „okos bolond ez”. A Vízkereszt Festéjének nagyon is megvan a véleménye arról a világról, amelyben a véleményeket ki lehet fordítani, mint egy kesztyűt, és semmi sem az, aminek látszik. Bohócszerepe álca. A bolondmaszk védelmet nyújt, hogy mögüle nyíltan beszélhessen.
Pogány Bolondja nem igazságosztó kommentátor, rezonőr vagy a bugyuta látszat mögé bújó bölcs. Alkalmazott Olivia hercegnő szolgálatában, akinek gondoskodnia kell a megélhetéséről. Lehet, hogy szeretne kívülálló lenni – lélekben valószínűleg az –, de nem engedheti meg magának. Az állása jogosítja föl arra, hogy jelen legyen, beleszóljon a diskurzusba, feladatot hajtson végre, daloljon, ha kérik – utána nyújthatja a tenyerét. Ez a Bolond lődörög az életben. Zsebre dugott kézzel jár-kel, mint aki azt jelzi ezzel a laza, henye tartással, hogy semmi köze az egészhez, nem tarozik senkihez, mindössze a fizetségért teszi, amit tesz. Járásában is van valami ődöngő céltalanság, előre szegezi a vállát, rugózza a lábát, ringatózva halad előre. A dalok ritmusát a testével kíséri, már akkor jelzi a ritmust a zenészeknek, amikor még el sem kezdték. Mint a nóta elindítására jelet adó popénekesek.
Egykedvűen csinál mindent, de nem hagy kétséget, hogy mit gondol a körülötte történtekről. Ő az egyetlen, aki tudja, kit rejt a fiúruhás Viola. Letapogatja az állán a szakáll helyét, és könnyedén, alig érintve végigsimítja a mellét. Bujkáló mosolya elárulja, hogy nem lehet őt átejteni, s persze félni sem kell, hogy elárulja az igazságot, ez ellentmondana semleges megélhetési pozíciójának. Fölfedezéséből éppúgy csurranhat egy kis aprópénz, mint bármi másból. Ha kilátás van ilyesmire, támadásba lendül, módszere, hogy ha kap valamit, nyomban facsar egyet-kettőt a szón, és ugyanabból a lendületből igyekszik megduplázni, megháromszorozni a bevételt. Ha egyszer kinyílt a buksza, több esély van arra, hogy mélyebben nyúljanak bele, mint arra, hogy egy következő alkalommal újra megnyissák. Viszont nem kenyere a kárörvendés: Malvolio leckéztetésében csak kötelességből vesz részt.
Pogány Judit Feste bolondja egyik ékköve Dömötör András tehetséges rendezésének. Epizodista, de jelenléte áthatja az előadást. Dalait tiszta hangon, „brechtiesen” száraz racionalizmussal értelmezve énekli, kaján humorral alkalmazva a „koloratúrát” vagy a szándékos dallamkisiklatást. Övé az utolsó dal. Szerepelődeivel ellentétben nem lehangoltan, a nihilről győzködve búcsúzik, hanem hamiskás derűvel. És a tenyerét nyújtja – tapsokért. Mi pedig kifizetjük. (Örkény Színház; Shakespeare: Vízkereszt vagy bánom is én vagy amit akartok vagyimages/)